A Miljard azon nagyon kevés lemezek közé tartozik, amik nem csak nagyszerűek, sőt, mondhatni tökéletesek, hanem egyben megjelenítik a zene vagy a zeneiség lényegét is.

Egyáltalán nem azért, mert valamilyen elvont koncept-lemez volna: nem a lemez "témájára" gondolok. Inkább a zene és a nyelv, illetve a nyelvileg megfogalmazható tudás viszonyáról van szó, de nem valami nagyon bonyolult módon, úgyhogy megpróbálom elmagyarázni. Vannak zenék, lemezek, amiket nagyon gyorsan kielégítően le lehet írni: ebbe a műfajba tartozik, van rajta ennyi gyors és ennyi lassú szám - ennyit lehet és ennyit érdemes róluk mondani, és hát hallgatni is teljesen fölösleges őket. Aztán van rengeteg olyan lemez, jók és rosszak egyaránt, amikről viszonylag sokat lehet beszélni, és mégis az ember azzal az ismerős és sokszor megénekelt érzéssel találkozik, hogy éppen az csúszik ki a keze közül, amiről szólni akar. Még akkor is, ha kellőképpen gyakorlott abban, hogy hogyan lehet zenéről beszélni (mert lehet), úgy érzi, hogy az, ami miatt nagyon tetszik neki valami, ami például egy számot megkülönböztet a többi hasonló számtól és kiemeli közülük - hogy pont ezt nem tudja megfogalmazni, legfeljebb minél pontosabban körülírni. Nagyjából úgy működik ez tapasztalataim szerint, hogy egyre jobban körülhatároljuk azt, amire rá akarunk mutatni (mondjuk egy hangszeres megoldásra, egy hajlításra az énekben stb.), de végső soron az egészet mégiscsak az igazolja, amit körülírtunk, amire rámutatunk: ha meghallgatjuk magát a zenét - és még ez sem biztosítja persze, hogy például a beszélgetőtársunk hallani fogja, amit mi. Ilyesmire talán leggyakrabban akkor kerül sor, ha valaminek a nagyszerűségéről akarunk valakit meggyőzni, de olykor ugyanígy járunk el, ha azt akarjuk megmutatni, miért rossz, elhibázott, izzadságszagú stb. szerintünk egy lemez. (Bár ebben az esetben gyakoribb, hogy hamar feladjuk, és a másik ízléséről mondunk valami többé-kevésbé sértő dolgot.)

Létezik viszont a harmadik, az előző kettőnél jóval ritkább eset: amikor azt, amit egyáltalán el lehet mondani a zenéről, azt teljesen el is tudjuk mondani - ami tudható, azt tudjuk. Egy bizonyos ponton túl egyszerűen nem lehet többet mondani a zenéről, vagyis nem azt érezzük, hogy "lehetne, kellene többet mondani, de mégsem tudom jól szavakba önteni". Viszont (és ez a különbség a végtelen sekélyességük miatt kimeríthető zenékhez képest) ez csak arra mutat rá, hogy itt a zene olyan birodalmába érkeztünk, ahol egyszerűen már nincs értelmük a szavaknak; "tiszta zene", ahogy régen mondták. Az ilyen lemezeket, noha amit tudni lehet róluk, azt már mind tudjuk, újra meg újra meghallgatjuk (meg kell hallgatnunk), mert éppen hogy majdnem semmit nem számít az, amit szavakba foglalhatunk.

Ilyen, hogy tárgyunktól nem túl messze eső (bár bizonyos szempontból rendkívül különböző) példákat mondjak, William Basinski, illetve a (nálunk sajnos igen kevéssé ismert) ausztrál The Necks.

És ilyen a Circle: Miljard dupla lemeze is. El is mondanám, amit szerintem el lehet mondani róla. Majdnem két órán keresztül körkörös szerkezetekre épülő számokat hallhatunk; a főszerepet mindegyikben egy-egy önmagába csavarodó, ciklikus, bicegő, meg-megtorpanó zongorafutam játssza. Nem dallamokat hallunk, legalábbis abban az értelemben, hogy fel lehetne idézni őket (bár többszöri hallgatás után ismerőssé válnak persze); de nem is nem-dallamok, inkább a kettő között. A gitár háttérbe húzódva penget még ennél is kevésbé tolakodó futamokat, és a dob is, mikor szól, finom, ciklikus ritmuskezdeményeket játszik; a basszusgitár pedig külön odafigyelés nélkül szinte észrevehetetlen az idő nagyobb részében. Mindezek alatt pedig folytonos hangkulissza terül szét, hol felismerhetően gitár- vagy szintetizátorhangok, esetleg mindenféle emberi tevés-vevés zajai - hol pedig csak valami azonosíthatatlan zúgás- vagy hangszőnyeg.

A rövidebb, általában nyolc perc körüli számok szerkezete feszesebb, alig van bennük változás, míg a hosszabb, negyedórás-húszperces darabokba néhány (kicsit sem hirtelen vagy erőszakos) váltás is belefér. Bár minden az ismétlődésre épül, mégsem repetitív, vagy legalábbis nem monoton a lemez; pont azért, mert az egyes ciklusok megbillennek, megtorpannak, és ezáltal a körkörösség sem lesz tökéletes, magába záródó.

Nagyjából ennyi - és ez semmi, éppen azt nem árulja el, hogy miért kell újra meg újra meghallgatnom; de hát éppen ez a lényeg, hogy nem is lehet ezt tudni.

A Circle egyébként a finn underground egyik nagy múltú intézménye; korábbi lemezeikkel a NWOFHM-nek nevezett "mozgalom" vezetői voltak (New Wave Of Finnish Heavy Metal, akit érdekel a poén, nézzen utána a British változatnak). Bár rockos korszakuk alapelve is a nevükben is megjelenített ismétlés, körkörösség volt, itt egészen más, minőségileg is összemérhetetlen világba léptek.