Nagyon jó ez a lemez, de meg nem tudnám mondani, hogy miért. Egyes számok kerek egészként működnek, mások viszont ha csak magukban hallgatnám őket, értékelhetetlenek lennének, a lemez egészét mégis egy magasabb szintre emelik - fogalmam sincs, hogyan.

A lemez nagyobb része az a fajta zajzene, amin hallatszik, hogy nem (analóg vagy digitális, ez most mindegy) gépekkel csinálták, hanem mindenféle tárgyakat, hangszereket (minden bizonnyal főleg elektromos gitárt) nyüstöltek, csiszatoltak, ütögettek, kínoztak. Ily módon egyfajta organikus, fizikai-testies jelleget kap az egész, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lehetne egyben elidegenített és néha nagyon is kínzó - gyakran alkalmaznak például magas sípolásokat, a fülbántó kategórián olykor innen, olykor túl.

A psi (avagy pee-ess-eye, esetleg peeesseye) előző lemeze (Black American Flag) végig ilyen volt, jó, de kicsit talán kiszámítható - a mostani viszont a közjátékoknak köszönhetően előreláthatatlan és sokadszori meghallgatásra is meglepő, ami már önmagában is nagy teljesítmény.

Az első szám (bhoiler) feltehetően improvizált, viszonylag ritkás zajzene, sehonnan sehová nem tart, és mégis izgalmas. A következő darab, szintén bhoiler címen, alig valamivel több, mint halk zúgás - erre következik az első igazán nagy (vagy inkább az előzőnél is nagyobb) meglepetés, golden showers címen két percnyi igazán különleges "koncertfelvétel": iszonyatosan alacsony hangminőségben (mintha mondjuk diktafonnal vették volna fel) "párbeszéd" a közönséggel, amit néha rövid (10-20 másodpercnyi), de tömény gitárkínzás-hörgés vált fel.

Ezután jön az album központi darabja, a negyedórás we broke the sun, ami nagyszerűen használja fel a klasszikus, fokozásra épülő szerkezetet: ritka, szétszórt hangoktól lassan, de biztosan jut el a sűrű, durva csúcspontig, amire aztán magányos dobütések által nyújtott levezetés következik - nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a szerkezet mára már klasszikussá lett, talán kiszámíthatóvá is, de amikor ilyen magas szintű megvalósításban szól, akkor ez nem zavaró.

Az avi for abcess megint az abszurd kategóriába esik: fél percnyi megfordított "énekhang", ha visszafordítjuk, kiderül, hogy mindenféle vokális marháskodás (köhögés, állathang-utánzás), majd néhány szó és végül az együttes neve hangzik el. A permanent war címéhez méltóan nagyon tömény és súlyos, torzított gitárok zúgnak és sivítanak, vokális durvulással és a háttérben némi ütősökkel megtoldva. A whiplash megint visszatér a zajzenéhez, a korábbiakhoz képest néhány tétova gitárakkord teszi emberközelibbé, ezt viszont folytonos magas zúgások ellenpontozzák. Végül taiwan, puerto rico címen egy "mindennapi életből ellesett" párbeszédet hallhatunk, a háttérben tévéből vagy rádióból popzene szól, egyszer ráeresztenek egy visszhang-effektet, majd egy perc után megszakad, vége a lemeznek.

Nem csak leírva tűnik az egész összeegyeztethetetlen részletek kaotikus halmazának, hanem meghallgatva is, és éppen ezért nagyszerű, hogy mégis működik, sőt: a psi ezzel a lemezzel számomra a kortárs zajzene legjobb együttesei közé emelkedett.