A zenekar ajánlói közt két nevet említ a promóció: a Radiohead-et és Adrew Weatherhall-t. Ha választani kell, akkor az utóbbi szavára adok, engem ugyanis, kísérletezgetés ide, kísérletezgetés oda, egyelőre elkerült a Radiohead reveláció. De ez, tárgyunk szempontjából majdhogynem mindegy is lenne. Azért csak lenne, mert a Lali Puna koránt sem megasztár, ismeretlensége miatt nem is játszhatná el a stadionokat megtöltő brit popsztárból, biznisztől állítólag megkeseredett avantgárddá átvedlő zenekar szerepét. Másrészt, szó sincs itt semmiféle avantgárdoskodásról, csupán a legszimpatikusabb természetességgel (mint a lélegzés, ez a hasonlat több felvételre egyedien is igaz) folytatott kissé depresszív hangvételű avantrockhagyományokról. Tehát semmi sincs a véletlenre bízva, újra: gitár, dob, ének, költőiség egy kicsit másként, vagyis bárzongorával, harmóniummal, merevlemezzel, dobgéppel, hangmintákkal. A Lali Puna első, szintén a Morr Musicnál megjelent lemeze nekem, sajnos eddig kimaradt. Ebből a sajnosból már sejtheti az olvasó, hogy a Valerie Trebeljahr neve köré kikristályosodott jelenségbe gyorsan bele lehet habarodni. Legalábbis, ha magamból és a hozzátartozókból indulok ki.

Az a szemlélődő szenvtelenség és zenei sokszínűség, amit ez a hölgy tud művelni ezen a lemezen, az tiszteletreméltó, mi több, imádni való. Ez minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy Valerie segítői számos zenekarból (Console, Notwist, Tied and Tickled Trio, Iso 68, Fred is Dead) tobórzódtak, így a felvételek nem egy kaptafára készültek és hangszerelésük sem mutat sok hasonlóságot. Ám ennek ellenére a Scary World Theory mégis egységes, kis képzavarral és reklámmétellyel élve: kellemes lágyságú, magabiztos művé áll össze.

Nem csupán a lemez ártatlan egyszerűségű felvételei hibátlanok, hanem a szerkesztés is arról árulkodik, hogy a zenekar tudja, mit csinál. Pesszimistább, fájdalmas hangvételű, a szétesettség érzetét keltő darabok után, kicsit tempósabb, ritmusosabb, éneket mellőző szám (50 faces of) került, majd újra egy kis elveszettség érzet, és egy lecsengős a végére, ahogyan kell. Úgy érzem példaértékű a digitális hangrögzítés által lehetővé vált hangzások alkalmazása - a kibicsaklott melódiák beépítése a gitár, dob, ének felállásba - pédául a Middle Curse-ben vagy a legnagyobb kedvencemben a Don't Think-ben. Különösen tetszik, ahogyan a kellemes női beszéd/"ének" ezeket a még mindig modernnek számító hangzásokkal személyes popzenévé humanizálják. Gyanús is, hogy ennél az anyagnál valaki bábáskodott. És valóban, egy bizonyos Mario Thaler szerepel producerként feltüntetve, ami azért azt is elárulja, hogy nem egy ad-hoc alapon készült lemezről van szó, viszont ezt egyáltalán nem érezni. Nyugodtan letagadhatnák.

Ami magán a klasszikus didaktikával és dramaturgiával rendelkező lemezen (talán ettől lesz igazán pop/rock) túlmutat az az, hogy (még mindig/újra/végre) létezik, csak meg kell találni egy eddig, hangzásában még nem kompromittálódott és prostituálódott egyéni popzenét. Ebből a szempontból egyre meggyőzőbb és üdvözlendő a Morr Music kiadási stratégiája, amely éppen az ilyen zenéket kiadására összpontosít. Most már értem miért.