Október 6-9. között negyedik alkalommal került megrendezésre Belgrádban a Dis-patch fesztivál. A négy napos zenei fesztivál szervezői, a Belgradeyard Sound System tagjai ezúttal is kitettek magukért, és igyekeztek ízelítőt adni mindabból, ami a mai kortárs zenében izgalmas, szép és jó. Volt kísérletezés és zaj, minimál techno és infantilis electro, glitch és pop utáni pop.

A fesztivál első napjának eseményei a Száva folyó partján álló, váratlan fordulattal Sava Centarnak nevezett helyen kerültek megrendezésre. Az épület modern, piramisszerű képződmény üvegfalakkal, és a mi Kongresszusi Központunkhoz hasonló szerepet tölt be a város életében. Továbbá itt található Közép-Európa legnagyobb moziterme. Mindez egy helyi érdekeltségű - szemtanúk szerint nem túl jól sikerült - film premierjével együtt elegendő is volt ahhoz, hogy kis csapatunkat a kapun belépve néhány pillanatra zavarba hozza, és kétségek közé hajszolja azt illetően, hogy jó helyen járunk-e. A piros-zöld plasztikból készült négylevelű lóherék, az öltönybe öltöztetett biztonsági személyzet, a reflektorok és nem utolsó sorban a vörös szőnyeg némiképp idegen elemnek tűnt egy kísérleti elektronikára összpontosító fesztivál kontextusában. Szerencsére hamar tisztázódott, hogy a Sava Centar általunk előre el sem képzelt befogadóképessége lehetővé teszi, hogy egyszerre két esemény: egy filmpremier és egy elektronikus zenei fesztivál egymással párhuzamosan folyjék a piramis belsejében, és egy kis lépcsőzés és folyosón kanyargás után meg is érkeztünk a Dis-patch helyszínére.

Az est kicsivel 8 után vette kezdetét a Chessmachine projekt európai bemutatkozásával. A két játékos az amerikai Richard Chartier és a legelső Ultrahang Est alkalmával COH néven már nálunk is járt orosz Ivan Pavlov volt. Az egykori, államok közötti, postai úton lefolytatott sakkjátszmák analógiájára Chartier és Pavlov két éven keresztül cserélgettek egymással afféle zenei "sakklépéseket", mégpedig nem a rideg, személytelen email vagy ftp segítségével, hanem légipostával. 16 lépés után a játszmát befejezettnek ítélték, az eredményt lemezen a Mutek Records gondozásában megjelentették, illetve a 2004-es Mutek fesztiválon a világon először élőben be is mutatták. A koncepció maga, ha nem is hátborzongatóan új (John Cage és Marcel Duchamp is játszott már zenélő sakkpartit), mindenképpen érdekes. Nem feltétlenül a projekt hivatalos honlapja által felvetett (szerintem) kissé erőszakolt belemagyarázások miatt, melyek szerint a performanszban használt PC és Mac számítógépek kelet és nyugat hidegháborús szembenállást hivatottak jelképezni. Számomra sokkal izgalmasabb volt a gondolat, hogy a színpadon nem a laptopja mögött megbúvó, a monitor fényei által halványan megvilágított arcra kell meredni a koncert ideje alatt, hanem két, szolid díszletek között fellépő zenész látható, akik egyfajta zenei kommunikációt folytatnak egymással, melyet ráadásul nem fenyeget az a veszély, hogy a fellépők beleesnek abba a csapdába, hogy túlzajongják egymást, hiszen bizonyos szabályok kötik őket. Az említett díszletek egyébként két szék, egy egyszerű asztal, azon sakkóra és két kis fehér zászló voltak, a háttérben pedig kék (Ivan Pavlov) és rózsaszín (Richard Chartier) részre osztott vetítővászon állt. Ezen a koncert alatt apró négyzetek mozogtak, ám ennél sokkal érdekesebb látványt nyújtott a két zenész performansza, melynek során Ivan Pavlov ideges feszültséggel kelt fel az asztaltól, járkált a színpadon, majd ült le megint, míg Richard Chartier kimért mozdulatokkal törölte meg az orrát, kötötte be a cipőjét és cseppentett a szemébe. Mindez kölcsönzött egyfajta humoros töltést az előadásnak, amire szükség is volt, mert maga a zene csak kevéssé volt szórakoztató. Amennyire izgalmas ötletnek tűnt számomra papíron a koncert párbeszéd jellegű felépítése, annyira volt a valóságban ettől szétforgácsolt és dinamikátlan az előadás. Bár tagadhatatlanul voltak emlékezetes momentumok. Különösen Pavlov néhány "lépése" okozott felüdülést, aki karakteres zajokat és brutális mélyeket tálalt megragadó módon. Chartier, aki ezúttal önmagához képest szokatlanul hangos és zajos volt, inkább csak a már említett színészi munkájával hívta fel magára a figyelmet. Ráadásul - és ez nyilvánvalóan nem a zenészek számlájára írható - a koncert élvezetét nagyban akadályozta, hogy egy-egy megrázóbb basszusnál úgy tűnt, hogy gyakorlatilag a teremben lévő összes csavar és fém alkatrész eszeveszett tiltakozó zörgésbe kezd.

Az est második, és egyben záró fellépői a bécsi Mego kiadó köré gyűlt csoport oszlopos tagjai, Florian Hecker és Tina Frank, a kiadó látványfelelőse voltak. A rövid átszerelés után kezdődő koncerten mintha többen tűntek volna fel, mint az előzőn, így a kb. 300 fős terem ajtajára akár a megtelt táblát is ki lehetett volna akasztani. A színpadról eltűntek az előző koncert kellékei, helyüket a színpad jobb szélén, a nézőtérre csaknem merőlegesen elhelyezett asztal vette át, mögötte Hecker és Tina Frank, jelezvén, hogy a látvány itt csaknem azonos hangsúlyt kap, mint a zene. És valóban: a Tina Frank által prezentált, jellemzően egyszerű geometrikus formákra és harsány színekre építő vetítés a koncert szerves része volt. Ami pedig a zenét illeti, Hecker azt produkálta, amit lemezein is: végletesen extrém, tisztán elektronikus zajt. Akarom mondani: ZAJT. Itt már nem volt kegyelem a zörgő fémek számára, ha zörögtek is, az csupán szánalmas szélmalomharc lehetett Hecker laptopja által gerjesztett szónikus viharral szemben. A koncert felépítése hasonlított Hecker legutóbbi önálló, Sun Pandämonium című nagylemezének felépítéséhez annyiban, hogy kezdetben apró zenei blokkokat dobált egymásra, fokozatosan építve az előadás ívét, majd egy hosszabb, összefüggőbb, az említett lemez címadó tételéhez hasonló részhez ért, amiben egyik réteget a másikra pakolva jutatta el a közönséget a katarzisig. Bizonyos ponton egyesek már nem állhatták meg, hogy ne kiabáljanak és tomboljanak (már amennyire ez egy székben ülve lehetséges), és bár van olyan, hogy ezek a megnyilvánulások kifejezetten idegesítők, itt nem ez volt a helyzet. Itt valóban ez volt a levegőben: katartikus öröm! Minden brutalitása ellenére felemelő és energikus volt, amit Hecker csinált, egy 22. századi élménypark a hallásért felelős szenzorok és agysejtek számára. Persze nem lehetett ezt a végtelenségig fokozni, így újabb rövid, mintegy véletlenszerűen egymás után pakolt blokkok következtek, végül zárásképpen ismét egy hosszabban építkező rész. Aztán a közönség részéről ováció.

Amikor a segítőkész belgrádi pár kocsijában ültünk, akik a szállodánkba eljutás mikéntjét túl bonyolultnak találva inkább visszavittek oda minket, még csak sejtettem, hogy nehezen lesz felülmúlható az élmény, amit Hecker adott. Később kiderült, hogy nem egyszerűen nehezen, hanem egyáltalán nem felülmúlható.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hallottunk jó zenét az elkövetkezendő két napban. A második nap programja is rendkívül ígéretesnek tűnt, és összességében be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Akadt némi problémánk a helyszín felkutatásával, ugyanis valamilyen át nem látható okból kifolyólag nem vittük magunkkal a fesztivál szórólapját, ráadásul éppen egy plakátba sem sikerült belebotlanunk - amivel mellesleg ki volt tapétázva a város - sőt minden egyes útbaigazítással csak távolabb kerültünk a céltól. Mint kiderült Dom és Dom Omladine között óriási különbség van. Szerencsére az előző nap egyik fellépője, Richard Chartier egyszer csak ott ült előttünk egy teraszon, vacsorájára várva, és megmutatta az egyetlen helyes utat. A helyszín egyébként remekül álcázott volt, a földszintjén ugyanis egy internetkávézó működött, az emeleten pedig valami bárszerű vendéglátó-ipari egység, viszont az egyik sarokban elrejtve megtalálható volt a legalább 500 fős befogadóképességű terem, az aznapi koncertek helyszíne. Kétségbeesett rohanásunk felesleges volt, ugyanis az este tízre meghirdetett kezdés még fél tizenegyes megérkezésünkkor is a bizonytalanság sűrű homályában bujkált: a terem kongott az ürességtől és valami visszafogott beállás jellegű esemény zajlott. Tulajdonképpen ennek köszönhetően késtük le az első, hazai színekben induló fellépőt, mivel úgy gondoltuk, hogy egy sötét és üres teremnél érdekesebb a belgrádi fiatalok rajzását figyelni egy szökőkút mellől. Így mire visszaértünk már Terrestre volt a színpadon. Terrestre nem más, mint Murcof alteregója, mely név alatt a Nortec Collective tagjaként zenélt, amíg a társaság létezett. A Nortec Collective egy sajátos és jól körülírható hangzást alakított ki magának, melyben döntő szerephez jutottak az Észak-Mexikóban tradicionálisan használatos hangszerek, mint a különféle dobok, kürt, klarinét, tuba. A stílusok amibe a hangzást oltották, a techno-tól a nu jazz-ig terjednek, ám Terrestre ezen belül egy meglehetősen egyedi, a legtöbb Nortec zenénél sötétebb árnyalatú világot képvisel. Kevésbé táncparkett-orientált zenéje azonban elképesztő atmoszférateremtő képességéről tett tanúbizonyságot, és mint ilyen, a lehető legjobb indítás volt erre az estére. A diszkrét vetítéssel megtámogatott cirka 40 perces produkció alatt jórészt a 2004-es Secondary Inspection című egyetlen Terrestre-lemez anyagát hallhatta a közönség, minden számottevő változtatás nélkül. Ennélfogva Terrestre fellépése után nem kellett az államat a padlón keresnem, és segítség után kiáltanom, hogy segítsenek nekem rekonstruálni a történteket, de a zene minőségének köszönhetően kifejezetten kellemes élmény, és biztató kezdet volt a koncert.

Terrestre után az előzetes várakozásokkal ellentétben nem a My Robot Friend, hanem az estet elvileg záró Sutekh lépett laptopja mögé, aki a kollégára kikacsintás jelleggel rögtön egy általa készített - egyébként zseniális - Murcof remix-szel indított. És elkezdődött a tánc, ami Sutekh teljes fellépése alatt folytatódott, sőt a végére komplett tombolássá fokozódott. Kifejezetten lendületes minimál techno szólt végig, ami a szett végére már a minimáltól is eltávolodott, és valami mutáns, hangos gitárokkal megspékelt tánczenévé transzformálódott. Sutekh tartózkodott mindenféle kísérletezgetéstől, egyértelműen és egészen nyilvánvalóan a szórakoztatásra helyezve a hangsúlyt, és ebben remekül helytállt. Sajnos ő sem játszott többet bő 40 percnél, pedig nagyon szívesen táncoltunk volna még a zenéjére. Persze lehet, hogy végül éppen viszonylagos rövidsége okán keltette a produkciója azt az érzetet, hogy rendkívül feszes, összefogott és kidolgozott szettet hallhattunk.

Szerencsére az utána következő My Robot Friend feltűnése sem hatott hideg zuhanyként az eufórikus közönségre, és egyúttal ránk. Épp ellenkezőleg: még egy negyed dal sem hangzott el, máris kénytelenek voltunk fejet hajtani a My Robot Friend nagysága előtt, köszönhetően a mindenféle égőnek, villogónak és a több méternyi izzónak, ami a fő robot barátunk ruháját borította. A 20 centis neon körmökről nem is beszélve. A My Robot Friend által manifesztált kreténség elérte azt a szintet, ami már tiszteletet érdemel - ez nyilvánvaló volt az első pillanattól fogva. Egyáltalán nem ismertem semmit a duó munkásságából, de élőben rendkívül megnyerőek voltak. Azt a fajta hibbant electropopot játsszák, ami arra készteti az embert, hogy maga is idióta mozgássorokat mutasson be, és ami tulajdonképpen kifejezetten szórakoztató tud lenni. Később megpróbálkoztam a My Robot Friend zenéjével otthoni körülmények között is, ám közel sem volt annyira élvezetes, mint élőben. Viszont szerintem a My Robot Friend nem is otthoni zenehallgatásra való, mert itt a körítés legalább olyan hangsúlyos, mint a zene. A show pedig jól kitalált, és minden őrültsége ellenére is profi. Van hatásos és ötletes vizuál kamerába meredéssel kivitelezve, szerephez jut egy porszívó, és ami már-már félelmetes: méteres lángcsóva csap ki egy falloszból. Mindehhez pedig épp eléggé jó dalok társultak ahhoz, hogy a My Robot Friend fellépése felejthetetlen élmény és egy üdítő színfolt legyen a laptopjaikon szöszölő zenészek között.

Az estet Electronicat fellépése zárta. Az Electronicat név a francia Fred Bigot-t takarja, aki újabban erős gitár-fixációval bír, és ezen megszállottságát itt sem titkolta. Azt kell, mondjam, sajnos. Gitárjátéka se jó nem volt, se a fellépéshez nem tett hozzá. Céltalanul pengetett valami konzerv alapra, amit összesen két-három részeg tini lány értékelt. Koncertjének egyetlen értékelhető momentumát, és egyúttal csúcspontját a Tennis Contube Alomany című számának remixe jelentette, viszont az ezzel szerzett örömöt is sikerült azzal elrontania, hogy innentől kezdve mintha ezt az egyetlen számot játszotta volna kis eltérésekkel újra és újra. Ebből pedig úgy 15 perc múlva elegünk lett, és magára hagytuk Electronicat-et a részeg tinikkel.

A harmadik este ismét a kísérletezőbb hangvételű zenéké volt. A helyszín ezúttal a nagykövetségek negyedében lakóháznak álcázott kultúrközpont ülőalkalmatosságtól mentes raktárhelysége volt, és mint ilyen, talán a legkevésbé szerencsés helyszínválasztás a három nap alatt. Végigállni 4-5 órát, és közben teljes odaadással a zenére figyelni lehetetlen, a hideg, koszos padlón ülni pedig kényelmetlen és kellemetlen. Szerencsére a zenei felhozatal elég erős volt ezen az estén is ahhoz, hogy feledni tudjuk ezt az apró szervezési bakit.

Érkezésünkkor a 2003-as Ultrahang fesztivál alkalmával nálunk is járt Stephan Mathieu már javában zenéje bűvkörébe vonta a hallgatóságot. Sokrétű munkásságának ezúttal "A tökéletes drone keresése" című fejezetéből adott ízelítőt rövid, alig fél órás koncertjén. Hangforrásként egy kis rádió rövidhullámú frekvenciáit használta, ezeket manipulálva állított elő könnyű, lebegő drone zenét. Ritka és apró változásokat eszközölt csak a zenében, mint az általában ebben a műfajban lenni szokott, viszont ezek a ritka és apró változások egytől-egyig fontosak voltak. Ezt pedig szerintem csak az igazán jó drone zene esetében érzi az ember. Szerencsére jelen esetben ez teljes mértékben fennállt, bár nyilván az merőben szubjektív, hogy kinek mi a fontos és a jó. Mert nyilván, ha a zene megragadja a figyelmem, és a hallása örömöt jelent, és a figyelmem ennél fogva nem keres új tárgyat, és ez az egész élmény van annyira erős, hogy teljesen kitöltse a pillanatot, akkor az apró történéseket is fontosnak fogom érezni. Mint a művészetnél általában, a drone zene esetében is maximálisan szubjektív, hogy megragadó-e vagy sem, hogy az élmény elég erős vagy sem, és hogy az említett apró történések fontosak-e vagy sem. Szerintem a válasz a szóban forgó koncert esetében három darab igen. Mathieu a fellépést némi finom zajkeltéssel zárta, szintén a rádiót használva hangforrásul, és ennek köszönhetően nem ülünk még mindig ott a padlón alfában.

Szünet és átszerelés következett, majd Si-Cut.Db, azaz Douglas Benford termett a színpadon, aki saját vizuálfelelőst is hozott magával a kanadai Pixelwrangler személyében. Vetítése egyszerű ötleten alapult, de látványos volt: halszemoptikával felvett és tükrözött képsorok voltak láthatók. Sajnos Si-Cut.Db fellépéséből egyéb maradandó élmény nem is származott, ugyanis az egész egyszerűen unalmas volt. Azt a fajta szépen kidolgozott, meleg basszusokból és finom hangokból építkező dub-közeli zenét játszotta, aminek széles körben való elterjesztésével Stefan Betke-t szokás vádolni, és ami a ~scape kiadó hangzását nagyban meghatározza. Lényegében nem volt rossz a zene, de kellemesnél többnek semmiképp nem volt titulálható. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartom, hogy ha életemben ott hallom ezt a fajta zenét először, és mondjuk, 1998-at írunk, akkor most egészen lelkes, sőt talán elragadtatott volnék. De mivel nem ez a helyzet, sőt tudom, hogy a műfajon belül is léteznek ennél jobb zenék, ezért se lelkes, se elragadtatott nem vagyok.

A valahol mélyen dub-ban gyökerező kísérleti zenék mentén haladt tovább az est, mégpedig a hazai erők képviseletében játszó Octex-nek köszönhetően. Egyértelmű kóklerség olyasmit írni, hogy zenéje a Chain Reaction és különösképp Vladislav Delay világát idézte meg, de ez volt a helyzet. Csupán azért merek ilyen összehasonlításokat tenni, mert a fiatalember valóban csak megidézte az említett kiadó és művész hangzását, de ezekhez jó adag egyéni ízt és karaktert adott. Monoton basszusokat és döntően 4/4-es ütemeket loopolt, majd gyakorlatilag minden változtatás nélkül hagyta ezeket körbejárni jó néhány percen keresztül. Közben azonban folyamatosan hozzáadott valamit ehhez az alaphoz, vagy épp elvett belőle, és így zenéje - a monotonitás ellenére - minden percben, sőt szinte folyamatosan valamilyen változáson ment át. És bár ebből akár arra is lehetne következtetni, hogy valamiféle barokkos zsúfoltság uralta a zenét, és információ-túladagolás okozta szédülés a hallgatóságot, ez a következtetés - ha volna ilyen - téves lenne. Octex jó arányérzékkel kevert a mixbe zajokat és visszafogott dallamokat úgy, hogy közben az egész hangzáskép letisztult maradt, és minden egyes zenei mozzanat betölthette a neki szánt szerepet. Ha kritika érheti a fellépést, akkor csak annak kapcsán, hogy érzésem szerint túlságosan hosszúra nyúlt, és egy bizonyos ponton túl kezdett az egész elformátlanodni. Nem tudom, hogy a műsoridő így volt-e eredetileg felosztva vagy Octex volt túlságosan lelkes, de tény, hogy egy idő után azt éreztem, hogy már csak a "túl sok a jóból" állapot előidézésének kockázatával tudok a teremben maradni. Gyanítom egyébként, hogy az utóbbi feltételezés a helytálló, ugyanis az őt követő Murcof már vagy 20 perce a színpad mellett toporgott, mikor végre rászóltak a szerb fiatalemberre, hogy át kellene adnia a helyét. Mindazonáltal a fesztivál egyik legkellemesebb meglepetése volt Octex koncertje, olyannyira hogy talán még azt is hajlandó vagyok neki megbocsátani, hogy az estet záró Murcof olyan gyalázatosan rövid koncertet adhatott csak miatta.

Murcof, azaz a mexikói származású, újabban Spanyolországba áttelepült Fernando Corona az egész rendezvény általam leginkább várt fellépője volt. Az előzetes várakozásokkal pedig előfordul, hogy akkorára nőnek, hogy aztán már semmilyen valós élmény nem képes őket kielégíteni. Szerencsére jelen esetben nem ez történt. Azaz alapvetően nem. Murcof a Remembranza című új album egyik kiemelkedő tételével, a Reflejo-val kezdett, ami - kezdetben legalábbis úgy tűnt - sikeresen megteremtette a hangulatot. Ám a szám vége és a következő eleje közé Fernando halk átvezetést ékelt be, és sajnálatos módon a közönség ezt mint bekiabálásra és fütyülésre való felszólítást értelmezte. Ez pedig ebben az esetben borzasztóan zavaró volt, ugyanis Murcof zenéje csendet és figyelmet kívánt volna. A komolyzenei minták és a minimál elektronika összeházasításból születő melankolikus és sötét tónusú zene szerintem valahogy nem kívánja az ovációt. Így aztán minden, amit a Reflejo majd tíz perce alatt Fernando felépített, az átvezető alatt romba dőlt. És ez megismétlődött minden egyes alkalommal, amikor kicsit elhalkult a zene, holott ez a hangerővel való játék a koncert szerves része volt, de a többségnek - úgy tűnt - nem esett le a tantusz. Körülbelül olyan volt ettől a koncert, mintha egy moziban minden jelenet végén felkapcsolnák a villanyt, és az egész sor, amiben ülünk, kivonulna, majd visszajönne. Így sajnos Murcof koncertje felkavaró és lenyűgöző élménydarabok sorozatává vált. Ráadásul ezekből sem volt sok, hiszen alig több, mint fél órát játszhatott. Ennek ellenére, ami elhangzott, azt Hecker fellépésével együtt a fesztivál csúcspontjának könyveltem el. Egyébként az történt, ami a lemezek alapján történhet egy Murcof koncerten: a Martes, Ulysses és Remembranza lemezekről ismert számok szóltak (melyeket érezhetően nagyobb szabadsággal kezelt, mint a Terrestre néven megjelenteket) egyszerű, kékes-szürkés monokróm vetítés kíséretében, ami ebben az esetben tényleg csak a diszkrét hangulatteremtő elem, mondhatni díszlet szerepét töltötte be. Ennél többre nem is volt szükség, hiszen érzésem szerint Murcof zenéje a minimalizmus és a finom részletek ellenére a maga introvertált módján valahogy mégiscsak grandiózus, és több mint képes egymaga is teljes értékűvé tenni a koncertélményt – a belgrádiaknál picit ideálisabb körülmények között különösen.

A zárónapon - ami Post-Pop alcímen futott - fellépett még Woo, Niobe, a Tunng és a Hypo, mi azonban részben mert elhatároztuk, részben logisztikai okokból úgy döntöttünk, hogy az eddig összegyűjtött igen kellemes élményekkel elindulunk haza, és hagyjuk ezt a pop ügyletet másra.