A hatodik Making New Waves fesztivál tematikája a zene a médiával, illetve a társművészetekkel, társtudományokkal való kapcsolata volt. Általában szkeptikus vagyok az ilyen programszerű kijelentésekkel kapcsolatban (túl gyakran tűnnek egyszerű alibinek), de most a fesztivál előtt a műsort olvasgatva úgy tűnt, a koncertek bizonyos része legalábbis felfűzhető erre a gondolati szálra. Nem a szervezőkön múlt, hogy végighallgatva a teljes programot már nem éreztem ugyanezt - hanem éppen a releváns koncertek sikertelenségén, vagy egyszerűen azon, hogy más irányt vettek (vagy én hallgattam őket másképpen). Ami a fesztiválsorozat másik, általános célkitűzését illeti: becsalogatni az embereket a kortárs zenére, itt sikerről beszélhetünk, hiszen a legtöbb koncert legalább szolid teltház előtt zajlott. Általában véve tehát nem csak művészileg volt sikeres a fesztivál, illetve (az előzményekről sem megfeledkezve) a fesztiválsorozat.

Előzetesen annyit jegyeznék meg, hogy az itt hallottak alapján úgy tűnik, hogy a kortárs (vagyis többé-kevésbé akadémiai keretek között működő) zene elektronika-használata és a komoly- és „könnyű” zene közti senkiföldjén tanyázó elektronikus underground eredményei között van némi közeledés. Mint aki ez utóbbit ismeri, többször az az érzésem volt, hogy jól ismert trükköket, effekteket hallok, de mindig úgy, mintha a szerzők számára nagy felfedezés volna az, ami az undergroundban akár már elhasználtnak is számít. Olykor például mintha a dark ambient szelleme kísértett volna. Ugyanakkor mindig érezhető a különbség is: a (legalábbis részben) eltérő hagyományok, illetve a hatáskeltéshez való különböző hozzáállás. Az undergroundban ez utóbbi sokkal direktebb módon vállalható (ez az egyik olyan jellemzője, ami miatt a könnyűzenéhez is közelíthet), míg a kortárs zenében a hatáskeltés hagyományához a sokkal koncepcionálisabb hozzáállás kerülőútján tértek vissza, és ez máig érezteti hatását (nekem legalábbis így tűnik, felszínes ismereteim alapján). Mintha az underground és a kortárs akadémikus zene a „komolyság” különböző fokán állnának, vagy inkább ilyen volna az önképük, ami egyáltalán nem jelent automatikusan értékbeli különbséget, ám hallatszik az eredményen is. (Persze az is lehet, hogy ezek a gondolatok, melyek a fesztivál kapcsán fogalmazódtak meg bennem, elhamarkodott általánosítás eredményei.)

David Moss: A földönkívüliek Einsteinje (Einstein for Aliens) című „egyszemélyes zenés sci-fi show”-ja volt a fesztivál egyik csúcspontja. Története egyszerű: az improvizatív zenész egy underground klubban dobol három embernek (a barátnőjének, a csaposnak és egy fickónak, aki csak cigiért ugrott be)¸ amikor az űrlények felfigyelnek rá. Az idegenek civilizációja végtelenül racionális, és éppen ezért hiányzik belőle a meglepetés; ezért keresik azt a földi embert, aki „a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbb előre nem látható döntést” hozza. Hősünket hét bolygóra szóló turnéra viszik, mindenhol nagy sikerrel játszik, a hetediken olyannyira, hogy több estén is fellép. Utolsó koncertjén ugyanazt játssza, ami az előzőn oly nagy sikert aratott, és az elégedetlen alienek ezért visszaküldik a Földre, hiába védekezik azzal, hogy nem lehet mindig radikálisan újat játszani, és minden nagy zeneszerzőnek megvolt a maga készlete, amiből válogatott. A Földön időközben eltelt száz év, már senki nem hallgat zenét, a világ egyetlen dobkészlete hősünk birtokában van, de a darab legvégén kezdi újrafelfedezni a hangok örömét. A sztorit kitérők is tarkítják: néhány bolygó lakóinak leírása, flashbackek (egy nagy sikerű olasz koncert, régi idők zenéi, a zenész karrierjének kezdete a szigorú atya és a megengedő, érzelmes anya között).

Így leírva talán didaktikusnak hat, ám az egészséges, kicsit gyermeki (és/mert kicsit dadaista) humor miatt az előadás egyáltalán nem volt az. Ha egyfajta elméleti illusztrációnak tekintenénk a darabot, akkor felróhatnánk Mossnak, hogy csak a saját, szűkös koncepciója szerint „új” zene végéről beszél, pedig a minél rövidebb idő alatt minél több váratlan döntés elve amúgy is olyan élet- (és művészet-)idegen (arról nem is beszélve, hogy tagadja a kompozíció esztétikai jelentőségét), hogy ennek csődjéből túlzott következtetéseket levonni szűklátókörűség. Bár az előzetes ismertetés azt sugallta, hogy Moss valóban a „művészet lehetőségeivel” foglalkozik, szerintem az előadásnak jót tett, hogy féktelen öniróniája csak a saját művészetének problémáira szűkítette le a horizontot: ezeket azonban a fergeteges előadás relevánssá tette a néző számára.

„Saját” művészetéről nem csak a darabon belüli értelemben beszélek (amennyiben a főszereplő zenélési módjáról beszélünk), hanem tágabban is: az előadó-narrátorra, valamint a művész egyéb munkáira is gondolok. Egyrészt a szabad improvizációs dobolás; másrészt a stílusimitációk (opera, pop), különféle szélsőséges módokon artikulált mondattöredékek és kifejező, de nem nyelvi emberi megnyilvánulások közt szabadon és kiszámíthatatlan sebességgel ide-oda mozgó „énekhang” - ezek határozzák meg Moss „stílusát”, és mindkettőben megvan az a veszély, hogy a kiszámíthatatlanság kiszámíthatóvá válik, ha nem is a soron következő hang tekintetében, hanem strukturálisan. Az a néhány rész, ahol leült az előadás, illusztrálta is ezt, azonban ezekből szerencsére igen kevés volt.

Különösen feldobták a darabot viszont azok a részletek, amikor a megszólaló hangok egyszerre több szinten is értelmezhetők voltak (párhuzamosan azzal, hogy Moss jelenléte is hármas volt: főszereplő, narrátor, művész (vagyis szerző)). Amikor például arról beszélt, hogy hogyan használta zenéjében a tárgyak által kiadott hangokat, akkor ezek a csiszatolások egyrészt értelmezhetőek voltak önmagukban (pl. az asztalon húzogatott fadarab hangja), másrészt zeneként, harmadrészt pedig reflektíve, ugyanis egy illusztratív elbeszélés részeiként szólaltak meg. Mi több, ugyanez a látvány szintjén is megjelent: egy jelenetben apró kamerát helyezett maga elé, és így egyszerre volt látható a kivetítőn az, amit a kamera mutatott (egy bravúros részben például felfelé úszó szöveg, majdnem a Csillagok háborúja stílusában), és Moss, aki egy méterre onnan ezt eljátszotta.

Ha talán túlságosan elméletinek tűnnek az előző megjegyzések, akkor meg kell jegyeznem, hogy az előadásra cseppet sem telepedett rá mindez. Még a kétségtelen technikai tudás sem: Moss zenészi ügyességét nem „fitogtatta”, és a lépcsőzetesen lejtő díszlet, valamint a különféle felnyíló ajtók, ügyes technikai (cirkuszi) trükkök is jól beépültek a lendületes és majdnem teljes egészében nagyon szórakoztató előadásba.

A péntek este első koncertje, a Mika Vainio, Christian Fennesz és Christian Zanési felállású GRM Experience viszont életem egyik legnagyobb zenei csalódását jelentette. Csupa olyan hang szólt, amiket már ezerszer hallottam, a laptop-zene elkoptatott közhelyei (köztük talán a legrosszabb: effektezett női hang híreket olvas). Ez még nem lett volna olyan nagy baj, ha összeállnak e hangok valami kompozícióvá, ám e téren a teljes szétesettség jellemezte a koncertet. Néha, egy-egy rész talán hatásos lehetett volna, ha kellő hangerővel szólal meg: az ambientes úszások, vagy Mika Vainio jellegzetes érdes hangjai azonban akkor működtek volna, ha körülfogják az embert, de ehhez egyszerűen túlságosan halk volt a zene. (Persze az is kérdés, hogy egyes részek pl. egyértelműen Vainiotól származnak, akkor mi szükség a közös koncertre). A „hangszórókoncert” furcsa módon éppen a sok hangszóróból adódó lehetőségeket sem használta ki, hacsak a halovány kvadro-bemutatót vagy a hangfalak közt a legunalmasabb módon dobált hangokat nem számítjuk. (Magyarországon az elmúlt években például Markus Schmikler és Francisco López Szünetjel Fesztiválos, illetve a Thilges 3 szegedi fellépése mutatta meg, hogy lehet kreatív módon használni négy hangfalat.)

A Trafó emeleti stúdiójának mókás Touch kiállítását is szervező STEIM alapítvány vezetője, Michel Waiswisz lépett fel pénteken másodszor, sajnálatos módon sokkal kevesebb ember előtt, mint a GRM Experience. Az általa kifejlesztett „elektronikus zenei vezérlők” közül főként a kezére szerelt gépeket használta, melyek érzékelték kezének mozgását, és persze néhány ujjal elérhető gombbal is rendelkeztek. A számítógépből vagy szintetizátorból származó hangok többnyire radikálisan szétdarabolt, kaotikus kollázsokká álltak össze, néhány „úszósabb” darabot nem számítva (amik közel kerültek az ambient patetikusabb formáihoz). Mozdulatai és a hangok változásai között a kapcsolat a néző számára is többé-kevésbé megfejthető volt, de nem ez volt az igazán érdekes az előadásban, hanem az, hogy a zene, ami azonban önmagában jó, ám megterhelő lett volna, a csukott szemmel, koncentrálva ám mégis játékos szabadsággal mozgó Waiswiszt figyelve szórakozatóvá, mi több: néha viccessé tudott válni. Eredeti, izgalmas megközelítése ez az elektronikus zene és az élő előadás paradoxonokkal teli kapcsolatának (ugyanakkor radikális is, ha meggondoljuk, hogy Waiswisz a hetvenes évek második fele óta nem ad ki lemezt).

Szombat este fél nyolctól mintegy egy órán keresztül Daniel Ott zongorista játszotta Morton Feldman: For Bunita Marcus című darabját. Ez volt az egyetlen koncert, aminél úgy éreztem, hogy zenei műveltségem hiányosságai akadályoznak az előadás megértésében; például abban, hogy megítélhessem Ott interpretációját. (Mindenesetre Tóth Pál szerint a darabot sokkal halkabban és lassabban kell játszani.) A hangszekvenciák szerveződése nyilvánvalóan felrúgta a hagyományos figyelemvezetés szabályait, így aztán a majd' egy órás előadás követése során kapaszkodók nélkül maradtam (kérdés persze, hogy hogyan függ ez össze a zenei műveltséggel; és mennyire építheti bele egy zeneszerző a hallgató figyelmével való törődésbe (aminek egy fajtája a figyelmen kívül hagyás) annak feltételezett műveltségét vagy elméleti érdeklődését). Ahogy időről időre összeszedtem figyelmemet, élvezhető volt az előadás, azonban zavart, hogy a nem hagyományosan működő darabot kifejezetten hagyományos módon kellett hallgatni, csendben (és feltehetően áhítatosan) ülve, mint arra Ott kérésére az egyik szervező, Szigetvári Andrea kifejezetten felhívta a figyelmünket.

A fesztivál egyik „sztárjaként” beharangozott cseh Agon Orchestra_ Prága versus New York című estje volt a másik csalódás számomra. Azt kaptuk, amit az irodalomban rosszalló kifejezéssel „middle cult”-nak neveznek: könnyen emészthető, jól azonosítható zene, amit azonban néhány ügyesen kitalált fogással el lehet adni „magas művészetnek” (vagy „modernnek”). A darabok többsége akár hollywoodi filmzene is lehetett volna. Nem a szórakoztatással van gond, hanem azzal, ha szerzője és előadója eredetinek, művészinek gondolja vagy akarja beállítani zenéjét. Ivan Archer darabja (Sur la terre il y a) legalább az elektronika és a vonósok izgalmas párbeszédét hozta létre, Michal Nejtek (aki a zenekarban zongorázik) Distress Sonataja pedig vicces filmmel megtámogatott káosz volt, ami, mint a stáblista alatt kiderült, rengeteg zenei idézetből állt össze. A filmen először (elég rosszul magyarra fordított) Adorno-idézeteket váltogattak némafilmeket idéző szkeccsek, melyeken a szerző mókás módszerekkel írt véletlen zenét (pl. ceruzát hegyezett a kottára). A következő részben a Distress Sonata kottájának elvesztése, majd meglelése, a frenetikus siker és a (csehtudásom hiányosságai miatt nem tudom, milyen okból bekövetkező) végső lecsúszás volt a (csak egyszer) vicces amatőr film témája.

A vasárnap esti ingyenes műhelyzáró koncerteken is majdnem teltház volt, és a többi („profi”) előadás átlagos színvonalát ezek is bőven elérték. A létrehozott darabokat hallva is igazat kell tehát adni Szigetvári Andreának, hogy a workshopok működése az egyik legjobb bizonyítéka a hatodik éve tartó munka eredményességének.

A Daniel Ott vezette New Music Theater workshop három közös kompozíciót és három már létező darabot adott elő. Noha majdnem mind a különféle hétköznapi tárgyak által kiadott hangok felhasználására épített legalább részben (kivéve egy Bagatelle című rövid zongoradarabot, ami teljesen feleslegesnek tűnt), a workshopokon született alkotások sokkal szellemesebbnek tűntek. A megírtak közül a Pitzkara a halandzsanyelv (kicsit túljátszott) színészi és kvázi-zenei lehetőségeit használta ki, a FORCE pedig egy mitologikus párbeszédre (pontosabb két egymás utáni monológra) épült, valamint egy klarinét, egy basszusgitár és az éppen hallgató szereplő cselekvéseinek (késélezés illetve vízöntögetés) hangjaira. Mindkettő inkább modorosnak tűnt, mint amik mára akár triviálisnak nevezhető ötleteket mint újdonságokat állítanak középpontba. Ezek a zenei megoldások már a reklámokban is rég megjelentek, úgyhogy aligha építhető kizárólag rájuk (psuztán mint ötletekre) izgalmas darab. Ezzel szemben a közös kompozíciók közül kettő hozzátett valamit a „hétköznapi hangok ritmusokká rendezve” koncepcióhoz (a harmadik, Gyufásdoboz + kulcs kedves kis etűdnek nevezhető a címben megadott tárgyakra). A Matrjoska az asztalon dobolás és a matrjoskababák ütögetésének, szét- és összerakásának, zörgetésének hangjait használta fel, de a workshop címéhez méltóan beemelt színházi elemeket is: az asztalnál ülők egymás közti viszonyának jelzései, ahogy pillantásokat váltottak, elnéztek egymás mellett vagy irányították a többieket, izgalmas kis drámává dobták fel a kellemes zenei anyagot. A Színek pedig egészen izgalmas megoldással használta fel és ironizálta is egyben a koncepciót. Először sötétben hallhattuk a könnyen beazonosítható hangokat (fadarabok összeütése, zacskócsörgés, kávéscsésze koppanása), majd a fények felkapcsolásával kiderült, hogy a hangokat az asztal alá „eldugva” hozzák létre a szereplők, látható, ritmikusan ismétlődő cselekvéseikkel (gesztusok, mozdulatok, fésülködés stb.) egy időben. A látható és a láthatóan elrejtett áttetsző, de szellemes játékát kétszer ismételték meg, míg harmadszorra a kivilágosítás után a sötétben hallott hangokat kiváltó cselekvések félbehagyva, némán voltak láthatóak. Ha akarom, mélyebb jelentést tulajdonítok mindennek, ám ha akarom, jó kis játéknak fogom fel - és e két lehetőség együttes megléte tette igazán frissé a darabot.

A KépesHang workshop gimnazista diákjai négy rövid filmet készítettek a három nap alatt, a sűrű és ritmikus elektronikus zenéhez jól összevágott képekkel. Tipikus kamaszos kisfilmek voltak ezek, érdekes meglátások váltakoztak képi közhelyekkel (pl. jelenetek vagy akár az egész film visszafelé való gyorsított lepörgetése), és talán az is egyfajta korosztályi jellegzetesség, hogy valamiféle tanulságot mindenáron bele akartak erőltetni. Ennek ellenére el kell ismernem, hogy a munkák igen jók voltak ahhoz képest, hogy mit lehet kihozni ebből a médiumból ilyen rövid idő alatt.

A CracleBox, vagyis a kis fadobozba épített elemes recsegődoboz a Touch kiállításon is kipróbálható volt, és Waiswisz koncertjén is hallhattuk egy rövid időre. A meglehetősen korlátozott hangképpel bíró kis masinából a workshop résztvevői kihozták, amit lehetett. A természetesen adódó ötleteket (pl. „párbeszéd”, „párbaj”, egymáshoz kapcsolódó hosszú zúgások) is jól adták elő, és néhány friss elgondolást is hozzátettek, így például izgalmas volt látni-hallani, ahogy az egy CrackleBoxot fogó, és egymás testét megérintve-csiklandozva-megsimítva rövidrezárt kört létrehozó lányok együttesen hogyan befolyásolták a hangzás jellemzőit.

Az utolsó rész a Szabadhangok Énekegyüttes koncertje volt, amin azonban több elektronikus „szalagdarab” is megszólalt a sötétben, felvételről. Varga Judit: Mad(á)rigál című darabja a madrigál-hangzás és a madarak (felvett vagy emberi hanggal utánzott) ellenpontozására és egymásra/ba játszására épült: az énekesek az elsőtől haladtak a második felé, míg a hangfelvétel fordítva. Horváth Balázs is a madrigál-formával játszott el: először Lázár Ervin alapművéből (költői verseny a négyszögletű kerek erdőben) hangzott el egy szösszenet („A múltkor Mikkamakkával / Fát vágni mentünk az erdőre...”) a madrigál műfajához illő komolysággal, majd széttördelt hip hop-ütemek kíséretében egy latin requiem néhány sora, parodisztikus énektechnikákkal. Mindkét darab kihozta a szellemes alapötletből azt, amit három-négy percben egyáltalán lehetett. Dilara Özdemir Bashak darabja Calderon barokk versére íródott, az elektronika és az ének egyaránt a „lebegő” hangulat létrehozásában működött közre, kissé túl kiszámítható módon. Opánszki Dávid elektronikus darabja számítógépes effektekkel manipulált énekhangot használt (nem tudom, hogy ha ezt az információt nem ismerném, kitalálható volna-e csak a darabból), (el)úszó, megfoghatatlan egyszerre sejtelmes és koncepcionális egésszé összerakva alapanyagát. Kiszámítható, közhelyes módon használta viszont az elektronikát két bejátszott darab, Pintér Gyula és Saúl Juárez Mena művei, ráadásul ez utóbbihoz még vetítés is járt, nagyjából a korai techno-klipek fraktáljainak művészkedő változatával.

Tanulságot inkább nem vonnék le a fesztiválból, hiszen nem éreztem úgy, hogy a megjelölt téma igazán áthatotta volna legalább a koncertek többségét; és azt a benyomást sem keltette (szerencsére), hogy itt átfogó képet kaphatunk a kortárs zene egészéről. Egy komoly csalódás, néhány gyengébb koncert, és sokkal több nagyon kellemes meglepetés - ha csak ennyi is a mérleg, szerintem ez is igen pozitív.