Interjú Robin Rimbaud-val

Scannerrel, aki a kilencvenes évek egyik legnagyobb figyelmet keltő elektronikával, multimédiával foglalkozó művésze a Raster/Noton kiadó 20' to 2000 sorozatának decemberi 14-i berlini zárórendezvényén beszélgettünk.

Készültünk egy sor kérdéssel, elolvastunk egy csomó cikket, rengeteg kérdésre választ kaptunk már, úgyhogy nem maradt túl sok kérdeznivaló.

Akkor az első kérdés az lesz, hogy mi a véleményem a Pan Sonicról? (nevet)

Nem, hanem, hogy nagy tisztelői vagyunk....

Köszönöm...(nevet)

Nem, nem neked, hanem Derek Jarmannak, és az önéletrajzodban azt olvastuk, hogy az egyik első munkád a Derek Jarman Anglia alkonya című filmjében volt. Hogy kerültél kapcsolatba vele, és mi volt a munkád?

Csak textúrákat készítettem, zajkollázsokat semmi más. Mikor is készült a film? Úgy nyolcvankettő-nyolcvanháromban. Már a nyolcvanas évek elején ismertem a Psychic TV-t és körét, és rajtuk keresztül ismertem Jarmant. Ő kért meg, hogy dolgozzak a filmben.

Mint rajongó, vagy zenész ismerted meg őket?

Mindkettő, habár nem vagyok képzett zenész. Szóval, már akkor ismertem az egész kört, és Jarmant, aki egy fantasztikus ember volt. Szinte egészében ő hozta létre a filmjeit, de aztán, mint kollektív munka állította be őket. Csodálatos ember volt, nagyon sokat kaptam tőle.

A te nevedre nem emlékszem, te is szerepelsz a hosszú stáblistán, a film végén?

Nem, az én munkám nem volt igazán jelentős, ezért nem jelenek meg.

Hogyan jött az ötlet, hogy a scannerrel dolgozz? Hogyan találkoztál vele először?

A kilencvenes évek elején kaptam egyet egy barátomtól, és mivel mindig érdekelt az emberi hang, megpróbáltam felhasználni.

Tulajdonképpen mi ez a berendezés?

Ez egy hosszúhullámú rádióvevő.

Lehet kapni bárhol? Gyártanak ilyet nagy cégek is?

Igen, szinte az összes nagy elektronikai cégnek van ilyen terméke. Bárhol lehet ezeket kapni, és ez volt az érdekes, hogy ilyen forgalomban van, és hogy bárki hozzáférhet. Arra gondoltam, nézzük, mire lehetne ezt felhasználni.

Egyébként mire használják?

Legtöbben például azért veszik, mert az a szórakozásuk, hogy kimennek a repülőterek környékére és ráállnak a repülőtéri irányítótorony által használt sávra, és a pilóták beszélgetését hallgatják. Szóval teljesen hétköznapi berendezés, bárki hozzáférhet.

Nem tiltja semmiféle törvény ennek a használatát?

Nem, nem, ez teljesen legális dolog. És mondom, pont ez volt az, ami miatt annyira érdekesnek találtam.

Azonban a nagyon is privát telefonbeszélgetések, amiket ennek segítségével felvettél, már felvethetnek jogi kérdéseket, nem? Beszéltél jogásszal, hogy mit lehet felhasználni és mit nem?

Nem, nem beszéltem. Nincs ezzel semmi probléma, mindig nagyon ügyelek rá, hogy olyan részletek ne kerüljenek be, amik lehetővé tennék a beszélgetők beazonosítását. Kitörlök minden személyiségre vonatkozó adatot. Megváltoztatom a háttérzajokat és az emberek hangját is.

Ez azt jelenti, hogy nem volt semmi fenntartásod a felvételek felhasználásával kapcsolatban?

Nem, nem volt. Én elismerem, hogy voyeur vagyok, csakúgy, mint te, vagy még sokan mások. Én ebből nem csinálok titkot, épp ellenkezőleg.

De mi van akkor, ha valaki ráismer, hogy ez az ő beszélgetése a szeretőjével? Volt-e egyébként ilyen?

Volt, hogy valaki ráismert, de azok ismerősök voltak. Azonban annyira kicsi az esélye annak, hogy valaki ráismerjen, hogy az adott felvétel az ő beszélgetését tartalmazza. Annyira kevesen hallgatják ezeket a lemezeket, hiszen tele vannak mindenféle digitális zörejekkel, amitől a legtöbben idegenkednek. Valószínűtlen, hogy azok, akik hangját felhasználtam az én lemezeimet hallgatnák. Továbbá, nagyon kevés ember ismeri a hangját felvételről. Ugye sok ember van, aki nem is hiszi el, hogy egy felvételen a saját hangját hallja, mert egészen más képe van róla. Nincs hozzászokva, mint mondjuk én, aki nagyon jó ismerem a hangom, hogy felvételről hallja a hangját. Ez egy morális kérdés, de az én lelkiismeretem nyugodt.

Nem szoktak felkérni, hogy legyél narrátor? Jarman például nagyon szépen csinálta.

Nem, nem kértek még fel.

Az egyik interjúd végén azt kérdezték tőled, hogy szerelmes vagy-e éppen. Te erre azt mondtad, hogy ez magánügy, erről nem beszélsz. Mit szólnál hozzá, ha valaki felvenné a beszélgetésed a szerelmeddel, és a felvételt felhasználná?

Semmit nem szólnék. Szerintem ez rendben van. Például Richard D. James egyszer felvette a beszélgetésemet, amit egy barátommal folytattam. És én a lemezen szembesültem vele, „hé ez én vagyok!” Semmi baj nincs ezzel.

Kérhetsz tiszteletdíjat!

Á, meghagyom neki. (nevet)

Korábban használtál rádiófelvételeket is. Ezeket is a scannerrel fogtad be?

Igen.

Biztos nem tudod, de hát nem is érdekes, hiszen nyilvánvalóan nem a jelentésük, hanem a textúrájuk fontos, hogy az egyik lemezeden hallható egy magyar parlamenti képviselő. Szóval, ha egyszer meghívunk Budapestre, akkor úgy fogjuk reklámozni, hogy Scanner, aki felhasználta Pető Iván beszédét.

Tényleg? Nagyon érdekes, nem is tudtam. Melyik lemezen van?

Talán a Deliveryn. Csak megnyugtatásul, egy liberális, nagyon tisztességes politikusról van szó.

Hú, szerencse, hogy nem a maffia került képbe.

Az utóbbi időben úgy tűnik, hogy elvesztetted az érdeklődésedet és nem igazán használsz felvett emberi hangokat, személyes telefonbeszélgetéseket (hozzá kell tennem, hogy még nem hallottuk Lauwarmot), illetve, hogy ezek helyett inkább a városok forgatagának hangjai azok, amik igazán foglalkoztatnak. Miért ez az elmozdulás?

Szerintem ugyan arról a dologról van szó itt is, ott is. Ez is, az is hozzá tartozik a világunkhoz. Amikre utalsz, azok egyfajta hangtérképei a városnak. Én úgy fogom fel, hogy hangtérképeket készítek. És ehhez ugyan úgy hozzátartozik egy privát beszélgetés, mint mondjuk az utcazaj. Különben is, szemben más előadókkal, én nem tekintem a lemezeimet a legfőbb produkciónak, amik alapján meg lehetne ítélni azt, amit csinálok. A lemezeket csupán egyfajta életjelnek szánom, ezek csupán időleges tudósítások, sugárzások, amikkel jelzem: hahó, létezem, dolgozom. De emellett annyi mindennel foglalkozom. Szóval a hallgatók számára félrevezető lehet, ha csupán a lemezeim alapján ítélik meg azt, amit csinálok, hiszen a legtöbb dolog, amivel foglalkozom az a zeneiparon túl történik. Jobban mondva, majdhogynem minden azon kívül történik. Például itt van a grafikai munka, amit mai is láthattok, és amit egy Tonne nevű grafikussal készítettünk. Nagyon érdekes volt, ahogyan felépítettük ezt a sor hangjátékot, ahol is az ellenkezőjét csináljuk annak a technikának, aminek során képeket szokták felhasználni és manipulálni azzal a céllal, hogy hangot hozzanak létre. A darab nagyon egyszerű. A grafika reagál a hangra, szóval ezek úgy változnak, ahogyan a hang változik, minél inkább változik a hang, annál inkább módosul a kép. Össze lehet őket mérni. Nagyon egyszerű az egész. Sok zenén túli tervem van még. Például nagyon szeretném, ha lenne egy rádióműsorom. Játszanék zenét, meghívnék vendégeket, beszélgetnénk. Majd talán 50 éves koromban.

Ismered a 'Berlin, egy nagyváros szimfóniája' című filmet Ruttmanntól? Úgy képzeled, hogy a te hangtérképeid is valami hasonlók lennének? Érdekes, mert számomra Berlin úgy él, mint ez a film, holott körülbelül hetven évvel ezelőtt készült. Ám egy ilyen film kimódoltabb, mint amilyenek a te munkáid.

Igen, ismerem a Ruttmann Berlinjét. Ezekből egy egész tucat készült ebben felfogásban. Ez nehéz mert, egy sor dolog, amit városokkal kapcsolatban csináltam... Például itt vannak a munkák, amiket hangpolaroidnak neveztem, és amiknek kapcsán egy 'kiállítást' rendeztünk Londonban. Ezek a várost mutatják egy bizonyos időpontban, de ezek élő felvételek, nem lezárt valamik voltak, nem olyanok, mint egy film, ami befejezett. Igen, igazad van a 'Berlin, egy nagyváros szimfóniája' megmutatja, hogy egy bizonyos időben, milyen képet mutatott a város. Azt, ahogyan az emberek kinéztek, ahogyan öltöztek, ahogyan a város közlekedett a buszokkal, az autókkal. Ami a hangpolaroidokat illeti, ezek nagyon is élők. Meghívtak Milánóba februárban, októberben Bordeaux-ba, hogy csináljak ott egy munkát. Ez egyfajta élő organizmus, olyan, mint egy téma, mint egy design, egy keret. Ezek nagyon is élő portrék városokról, ami nagyon fontos számomra, mivel én is megélem a városokat. Túl sokat utazom, de ahhoz nem eleget, hogy hetente olyan városokban forduljak meg, amilyet nem ismerek, szóval folyamatosan újraértékelem a mozgásokat és összehasonlítom, párhuzamokat vonok azon városok közt, amiket már ismerek, és amiket nem. Ez nagyon érdekes, és valahogyan folyamatosan élő valami.

Néhány kritikusod azt mondja, hogy a munkáid szigorúak, míg azok a privát párbeszédek mondjuk, amiket felhasználsz nagyon is bensőségesek, megindítóak és érzékiek. Nagyon sok esetben valamiféle igazi dráma jelenik meg ezekben.

Ó, igazán?

Mit gondolsz arról az ellentmondásról, hogy egyesek mégis azt mondják, hogy a munkáidban nincs elég érzés?

Érdekesnek találom ezeket, mert én próbálom minél otthonosabbra, melegebbre készíteni a lemezeket. Mindent megteszek, hogy ilyenek legyenek. Igazán. A legtöbb munkám, amit csináltam... korábban beszéltünk röviden a digitális kis sercegésekről, az összevágott hangok világáról, amik organikussá teszik a darabokat. Gyakran használok élő koncerteken mikrofonokat, és a saját hangomat is felhasználom bizonyos esetekben, mert az emberi hang egy olyan valami, amit mindannyian ismerünk és felismerünk. Tudod, azt gondolom, hogy ezekből a párbeszédekből néha nagyon fontos emberi dolgok hámozhatók ki. Nyilvánvalóan nem minden kritikus veszi ezt. Ha mindannyian ugyanazt szeretnénk, minden annyira unalmas lenne. Természetesen némelyik kritikus nem szereti azt, amit csinálok, de ezek a kritikusok mást szeretnek, mondjuk Bruce Springsteent vagy Mariah Careyt. És sajnos én nem. Szóval ez kiábrándítja őket. (nevet)

Az utolsó Wire interjúban a zenéddel kapcsolatban beszéltél bizonyos mikró/makró dolgokról. Egyszerűen nem értem ezeket. Mik lennének ezek?

Emlékszel esetleg, hogy milyen kontextusban hangzott el?

Nem, nem igazán, de lehetséges, hogy kapcsolatban vannak ezek azzal, amiről korábban beszéltünk. Vagyis, hogy van bizonyos elmozdulás az érdeklődésedben privát beszélgetésektől egy nagyobb kontextus felé, a város zaja felé.

Igen, úgy értem a mikró... különbség van a mikrokozmosz és makrokozmosz közt. A makró a város, a mikró az egyes ember. Azt gondolom, arra utalhattam, hogy az, ami elkezdett foglalkoztatni az az, amikor mondjuk két ember, mint most te meg én beszélgetünk, és én megállok egy pillanatra... (Az egyik színpadot építő munkás kiállt valamit németül.)... és akkor ezt hallod. Tökéletes időzítés. Nem is lehetett volna jobb. Megpróbálni kitalálni milyen térben történik ez, az igazán érdekes. Ha most valaki hallaná a felvételt, hogy beszélgetünk és megpróbálná elképzelni azt, hogy hol beszélgetünk, ez nem lenne könnyű. Lehetnénk egy kávéházban, de nem hallani üvegcsörömpölést. Vagy például a szalonban, ahol korábban voltunk, hallhatod a saját felvételeden, volt egy hihetetlen alapzaj, egy duruzsolás, hűtőgép vagy ilyesmi, ami úgy hangzott, mint egy Noton CD. Egyszerűen megtanultuk, hogy elfogadjunk egy ilyen hangot. Hagyjuk, hogy a környezetünk része legyen, befogadjuk, és ez a legegyszerűbb, amit tehetünk vele...ami leginkább érdekel ezekkel a mikró pillanatokkal, ezekkel a köztes terekkel kapcsolatban az az, hogy sokszor többet mondanak el egy beszélgetésről, mint bármelyik szó tudna. Tudod ezek a 'szünetek', amikor emberek nem mondanak semmit, ezek ugyanannyira beszédesek lehetnek. Ez nagyon érdekes. Aztán lehet, hogy nem emlékszem jól, lehet, hogy nem erre utaltam a Wireben. Nem vagyok robot, szóval nem tudom megcsinálni ugyanazt az interjút. Próbálom, próbálom (nevet)! Talán erre utalhatott a mikró/makró. De lehet, hogy nem. Lehet hogy valami ételről, mikrobiotikumokról volt szó. (nevet). Egy másik rossz tréfa.

Mennyire más egy klubban játszani és levezényelni egy multimédiás estet egy galériában, kiállítótérben játszani?

Úgy 500 font a különbség. (nevet). Nem, nem. (nevet)

Zenésznek érzed magad, amikor nem egy klub közönségével állsz szemben?

Igen, igen. Az igazat megvallva nem játszom túl sokat klubokban. Sok művész hasonlóan működik, de én nem kiadok egy lemezt és turnézok vele aztán. Ez tradicionálisan a rock-világa. Ez az, amit csinálnak. A Radiohead kiad egy lemezt, és csinálnak egy turnét, hogy el tudják adni a lemezt. Ez nem az a mechanizmus, amiben én dolgozom. De mostanában csináltam egy rövid turnét Olaszország, Svájc és Németország érintésével, és ez érdekes volt, mert leginkább olyan helyeken játszottam, mint ez (a Volksbühnére, a rendezvény berlini helyszínére utal, ami egy színház tulajdonképpen). Legtöbb helyen színházakban játszom, például sokat dolgoztam balett társulatokkal. Ilyen körülmények közt, ilyen helyszíneken sokkal intimebb hangokkal tudok játszani. A klubok mások, a múlt hétvégén itt voltam Berlinben, egy WMF nevű helyen játszottam. Ott a zenére csupán fizikailag reflektáltak, az egész a táncról szólt. Tegyük fel, ha meg is kíséreltem volna, hogy valami (sistergő hangot utánoz) ilyesmi hangot adok, az emberek kiakadtak volna, és kiebrudaltak volna a klubból. Szóval viccesre vettem, nagyon minimál ritmust adtam csak, mint például (tik-tik, tu-tu-tu) és az emberek nagyon is táncoltak. És erre rádobtam ezeket az absztrakt rádiófrekvenciákat, és azt kell mondanom, hogy nagyon-nagyon funkys lett, nagyon intenzív.

Van egy problémám, nem szeretek a színpadon lenni, úgy értem fizikailag, ezért is van, hogy vizuális dolgokat használok...

Hogy eltereld magadról az emberek figyelmét?

Igen, hogy ne kelljen az embereknek ezt a kopasz krapekot nézni, ahogyan csavargatja a gombokat. A ma esti forgatókönyv is hasonló: kopasz ember piros világító gombokat nyomogat.

Nemrégen kérdezték tőlem, hogy az élő fellépésnek van-e valami értéke számomra, hogy jelent-e nekem valamit az, hogy élőben játszok? És azt kell mondanom, hogy miután megcsináltam ezt a kis turnét, azt kell mondanom, igen jelent valamit. A reakciók fenomenálisak, igazán pozitívak voltak. És ez az egyik módja annak, hogy azt, amit csinálunk eljutassuk a lemezboltokon vagy a kis magazinokon túlra, hogy egy kicsit kizökkentsük az embereket a megszokott világukból. Tudod, számos olyan ember megfordult a fellépéseken, akiknek fogalmuk sem volt arról mit csinálok, akik soha nem vennének meg egy lemezt. Ez igazán felszabadító. Igazán. Azután, hogy megcsináltam ezt a kis turnét, rájöttem, hogy még mindig fontos számomra, hogy egy élő környezet része legyek, hogy egy élő térben létezzen az, amit csinálok. Ez nagyon fontos. A mai estén is a legtöbben élőben játszanak. És a legtöbb mostani darab soha máskor nem hallható majd élőben. Néhányan, mint mondjuk Ivan Pavlov, szinte soha nem lépnek fel. Ez egy érdekes téma. Hogy megéri-e még élő fellépéseket csinálni? Van ezeknek valami értéke? De magunkban tudjuk, hogy igen. Én legalábbis tudom. Én legalábbis próbálok annyi koncertre elmenni, amennyire csak tudok.

Tudjuk, hogy Noto a kasseli Dokumentán kezdte, mint zenész, és te magad is számos hasonló művészeti rendezvényen léptél fel, mint Scanner. Egyfajta kritika részedről a klubba járó közönség felé, hogy nem próbálsz nekik olyan darabokat játszani, ami nem oda valók, nem próbálsz úgy csinálni, hogy ez az, amit én csinálok, és ezt így és így kell hallgatni?

Nem, ez távol áll tőlem. Még azt sem mondanám, hogy ez egy kompromisszum, mert a „kompromisszum” negatívan hangzik. Ez egyfajta játék, ez egyfajta szórakoztatás, de szó sincs arról, hogy ez szórakozás lenne az ő szakállukra. Ez egy tapasztalatszerzés egy másfajta környezetben. Például a darab, amit ma adok elő, nagyon ritmusos. Nem techno, de nagyon lendületes. Azt hiszem, nagyon jól működne egy klubban. Például a darabban, amit a múlt héten játszottam, amiről korábban beszéltem, soha nincs igazán dob, soha nem megy át dum-dum-dumba (utánozza a dob hangját). Csupán egy alapritmusa van (utánozza), amire véletlenül akadtam, amikor előre tekertem egy DAT kazettát. Nagyon eltorzult valami, de igazán funky volt, és az emberek tudtak rá táncolni. Lehet, hogy félevezető voltam, és úgy tűnt, hogy ez valami kommersz darab volt. Valójában ez egyáltalán nem volt könnyed tánczene. Nem, egyáltalán. Szerintem nagyon is nehéz volt, de lehetett rá táncolni. Funky. És tudod, azt hiszem, hogy fontos, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy a fizikai válasz is egy válasz, így is meg lehet élni a zenét. Thomas Brinkmann, aki ma este négy órát játszik fent, jó példa lenne erre. A négy óra során, amíg játszik lesznek igazán experimentális témák is. Meglátjuk. Lehet, hogy borzalmas lesz. (nevet)

Nem gondolod, hogy néha csupán játszol a kütyükkel, és az igazi dráma csak véletlenszerűen történik meg?

Ami azt illeti, én rengeteget improvizálok. Például a darab, ami ma estére készült, egy „balesetből” született. Tudod ez nagyszerű. Úgy értem, játszani nagyszerű. Sokszor gondolok arra, nincs elég időm játszani. Sokat dolgozom, és nem játszom eleget. És a hangokkal való játék remek, vidám dolog. Hangszereken játszani jó dolog, ha tudsz és szereted csinálni. Én igazán élvezetesen találom. Szóval ez a ma esti darab játékból született. Ott volt DAT, tekergettem és furcsán hangzott, kat-kat ritmusban (utánozza). Aztán jött egy másik, vidám baleset, az egyik a másik után, és nagyjából így született meg a ma esti darab. Azt gondolom, hogy ez nagyszerű.

Igen sokan elfelejtkeznek a játék szó elsődleges jelentéséről.

Igen, nem csak arról van szó, hogy fizikailag játszunk. Erről mi felnőttek könnyen elfeledkezünk. Érdekes, mert csakúgy, mint mások én is sokat dolgozom, állandóan utazom, de megpróbálok szórakozni is. Szeretek korcsolyázni, tehát, ha csak tehetem, megpróbálok elmenni korcsolyázni. Egyszerű, élvezhető dolgokat szeretek művelni. Olyanokat, mint azok az emberek, akiknek általában téves képük van rólunk. Azt gondolják, hogy mindannyian supercool-ok vagyunk. Ma például Carstennel (Noto) és Ivannal (CoH) karácsonyi sütit ettünk, vicceket meséltünk, zenét hallgattunk, lazítottunk, szórakoztunk. Nagyon érdekes, hiszen én is hajlamos vagyok, az előbb említett módon látni egyes embereket. Itt van Mika, aki annyira komoly, ám igazából nagyon is mulatságos figura. Szüksége van egy kis időre, de nagyon el tud lazulni, habár nagyon félénk. Mulatságos, engem például mutánsnak nevez, amiért én nem iszom és nem dohányzom. Ma reggelizés közben megkínált kávéval, és mondtam, hogy nem kérek. Erre ő: „te egy mutáns vagy”. Igazán kedves. (nevet)

Szóval ma nem a 20' to 2000 sorozatban megjelent anyagot adod elő?

Nem. Arra épül, de más lesz.

Sok fellépésed van megbízás alapján. Ezek mindig inspirálnak téged, vagy van, amikor azt mondod, ez a munkám?

Nem, nem vállalnék semmi olyat, amiben nem látok fantáziát, olyat, ami nem érdekel igazán. Rengeteg olyan dolog van, amit ingyen vállalok el. Ide is mindannyian teljesen ingyen jöttünk el. Én magam fizettem a repülőjegyem, mert azt gondolom, hogy ez nagyon fontos. Fizettem 100 fontot, hogy itt játszhassak, a bevétel a helyé, a bérletére megy. Nem kapunk honoráriumot.

Tudod, amikor felnősz, érdekes mód, azt tapasztalod, hogy minden a pénzről szól. De mondjuk, ha nyernék, vagy ti nyernétek egy millió fontot, elmennél nyugdíjba, nem csinálnál semmit? Nem, nem hiszem. Én biztos nem. Tudom, hogy az, amit csinálok az rendben van. Nem csinálok borzalmas munkákat. Szóval, ha felkérnek valamire, és az érdekel, és az időm is engedi, elvállalom. Ha nem inspirál, nem vállalom el. Nem csinálok remixeket kommersz előadóknak. Három-négy évvel ezelőtt csináltam ilyeneket. Most már csakis barátoknak mixelek, mert nem szeretem ezt az egész iskolát, ami a mixelésről szól, egy valag pénzért. Sokkal érdekesebb barátokkal dolgozni, akik talán majd viszonozzák és kevernek nekem, készítünk együtt valamit, vagy együtt koncertezünk, bármi. Amikor Carsten meghívott, hogy készítsek egy lemezt a sorozathoz, nagyon lelkes voltam, hiszen egyébként is vettem a lemezeiket, mert tetszettek.

Tanítottál a liverpooli egyetemen. Arra lennék kíváncsi, hogy mi volt ennek a legfőbb tanulsága számodra, mint művésznek, és mint embernek, aki végül diákból tanárrá lett.

A legfontosabb dolog, és most visszautalok arra, amit korábban mondtam. Ahogyan idősödöm, annál inkább tudatosan tekintek az önmegvalósításra. Mint korábban a megbízásokkal kapcsolatban, itt is megkerestek, állást ajánlottak, irodát kaptam, és Scanner professzornak hívtak. Komolyan, egy vendégtanár voltam. De szállodában laktam és nem volt telefonom. Fantasztikus volt. És a legfontosabb dolog ezzel kapcsolatban, hogy ezt egy jutalomnak fogtam fel, mert amikor én diák voltam, semmi sem volt annál izgalmasabb, mint hogy láthattam egy híres művészt. Hogy hallhattam beszélni Francis Bacont és Joseph Beuyst, vagy másokat. Persze nem gondolom, hogy én akárhogyan is ezekhez az emberekhez hasonlíthatnám magam, de a lényeg, hogy ez egy lehetőség volt arra, hogy katalizátor lehettem, inspirálhattam, ötleteket adhattam, és ötleteket oszthattam meg, hogy valami újat hozhattam létre ebben a szerepemben.

Pár hete egy beszélgetésen vettem részt az Universty of Englanden, és két lány odajött hozzám az előadás után és azt mondták: „szeretkezz velem”. Nem, nem így volt. Ez a két lány... angol humor bocsánat! ... azt kérdezte, hogyan csinálod, amit csinálsz, hogyan fogsz hozzá? Nos, csak az a fontos, hogy csináld, nem gondolkozom azon, hogy mondjuk, hogyan kerülök majd a lapokba, hogyan csinálok egy lemezt, vagy egy koncertet. Az igazán fontos dolog, hogy dolgozz valahogyan. Munka helyett, mondhatnám, hogy alkoss, ha úgy akarod, vagy bármi mást. Csináld, mert egyszer csak valaki azt fogja mondani, hé ez az ember ezt és ezt csinálta. Lehet, hogy érdekes lesz számukra, és lehet, hogy nem. Ha nem csinálsz semmit, akkor senki nem tud meg rólad semmit.

Nem csak a kreditért jártak hozzád? Milyen diákok voltak ezek?

Nem, nem hiszem. Jobbára művészetis hallgatók voltak. Grafikusok, egy párszor irodalmárok, angol irodalmat hallgatók, művészetisek, de nem zeneakadémiások, de mindig művészetisek. Érdekes volt. Korábban kérdezted, hogy zenésznek gondolom-e magam. Nem vagyok képzett zenész, csupán használom ezeket az eszközöket. Voltak vizuális munkáim, kaptam két felkérést. Lehet, hogy borzalmas lesz. Meglátjuk.

Beszélnél a képekről, amiket a Wireben láthattunk rólad?

Az egy vicc volt. (nevet)

Igen, én is így gondoltam, de összehasonlítva más techno művészekkel, ha nincs kifogásod ez ellen a titulus ellen,...

Nem, nincs.

...ez azért nem szokványos, mivel legtöbbjük arctalan. Míg te megmutatod magad, mégpedig nem is akárhogy, úgy mint egy szent vagy egy angyal

De hát az vagyok. Egy angyal. Ich bin ein Engel.

Az biztos, ezt megerősíthetem. Miféle stratégia ez részedről, hogy így mutasd magad?

Amikor elkezdtem Scannerként dolgozni, mert évek óta nem dolgozom a saját nevemen. Szóval Scanner-ként semmiféle fotó nem volt rólam. Arra gondoltam, hogy micsoda egy hülye dolog ez, miféle játékot űzök én itt, nem akarok én... Nyűggé vált ez a dolog, mert ha nem mutatod meg magad, az emberek gyanakodóvá válnak. Azt kérdezik, mit takargat? Pedig én egy hétköznapi ember vagyok.

Az egész fotózás nagyon mulatságos volt. A fotósnak határozott elképzelése volt, hogy mit akar. Azt kérte, vegyem le az ingemet, amit nem tettem meg könnyen, mert nem vagyok egy topless bajnok, szóval egy kicsit vonakodtam. Aztán mégis tetszett a borító. Mint egy baba, úgy néztem ki, mint egy bőrápoló reklám, a bőröm igazán ragyogóan nézett ki, akár lehetett volna egy Nivea reklám is.

Nem is a borítóra gondoltam, hanem a cikkhez tartozó képekre. Mert sok esetben eléggé visszataszítóak azok a képek, amikor egyesek pózolnak fényképezéshez. De ezek a képek rendben vannak, viccesek és szépek.

Úja hangsúlyozom, hogy én is csak egy emberi lény vagyok, mindannyiunknak megvan a mulatságos énje, és csak viccelni szerettem volna, ami nekem eléggé rosszul megy, de hát mit csináljak, angol vagyok, és úgy tűnik, mi már csak erre vagyunk képesek. A fényképeket humorosra szerettük volna készíteni, de a borító eredetileg nagyon csúnyára sikeredett. Egy nagyon eltorzított kép lett belőle, és én egészen angyalira szerettem volna, olyan karácsonyira.

Olyan, mint egy porcelánbaba.

Igen, és azt gondolom, hogy elég jól sikerült, szép lett. A belső képek közül meg azt szeretem, amikor a szemem csukva van és különös dolgok láthatóak a fejem körül. Egyszerűen nyugalmat szerettem volna sugározni ezekkel.

Szóval az összes kép kizárólag a cikkhez készült illusztráció?

Igen, ezt ahhoz a számhoz készítették.

Nem bánod, hogy a kérdések többsége arra vonatkozik, hogy hogyan dolgozol, például a scannerről kérdeznek, és a zenére magára kevéssé reflektálnak?

Érdekes. Az, hogy kevesebb emberi hangot használok, az részben egyfajta válasz ezekre a kérdésekre. Mindig ugyanazt kérdezik tőlem, soha nem a zenéről beszélgetünk, soha nem kérdezik, hogy én hogyan érzem. A zenémmel kapcsolatban mindig csak az erkölcsi kérdések jönnek elő, ami érdekes is lehet, mert mondjuk, miket kérdeznek egy rockbandától: Mikor mentek turnéra? Sokat kábítóztok? Hol vetted a gitárod? Én személy szerint szeretem, ha nem csak annyit tudok meg egy cikkből, hogy elment valaki kocsmázni egy zenésszel, és szereti a lemezét. Ez unalmas, nem? Szóval mégis azt gondolom, hogy érdekes ezekről az alkotói folyamatokról beszélni, mert sok embernek ez érdekes lehet, hogy feltárunk bizonyos dolgokat munkamódszerünkről, és az ötleteinkből. Én mindig nagyon szívesen adok interjút, ezeket én is élvezem.

Végezetül, mondanál valamit a Terre Thaemlitz-cel készülő lemezről? Úgy tudom már készültök egy ideje rá.

Igen, lassan két éve próbálunk összehozni egy lemezt. Terret régóta ismerem. Igazán szeretem a munkáit. Gyönyörűek, nagyon absztraktak. Már csináltunk egy anyagot, aminek a címe Terre Loves Robin, és nagyon happy diszkó, az egész egy kicsit ugyan absztrakt, de van rajta egy nagyon happy diszkó szám. Fantasztikus. Még nem jelent meg. Jövőre sort kerítünk rá valahogy.