Jan St. Werner a kilencvenes évek elektronikai boomjának egyik meghatározó figurája. A kommersz zenetévék világát, a koncerttermek és klubok hallgatóságát, az új iránt fogékony közönséget egyaránt kielégítő Mouse On Mars zenéje, melyet Werner Andi Tomaval készít, itthon is elég jól ismert. Wernernek Markus Poppal (Oval) alkotott duója, a Microstoria már sokkal kisebb népszerűségre tett szert, s önálló, Lithops fedőnevű inkarnációja pedig még kevesebbek számára cseng ismerősen. Jan St. Werner az elmúlt évben 2001-ben és 2002-ben több hetet töltött Budapesten, s remélhetőleg az itt készült felvételeket hamarosan hallhatjuk majd a következő Lipthops anyagon. Beszélgetésünk egy közös filmélményhez kapcsolódóan indult, azonban a befogadást körbejáró első gondolatok lemaradtak felvételről. Ezzel együtt azt gondoljuk, hogy így indító kérdés nélkül is érthető, értelmezhető az alább közreadott szöveg.

JSW: Azt gondolom, hogy egy mű befogadása, illetve "megértése" igen bonyolult dolog. És az, ha egy alkotást csak esztétikai oldalról vizsgál valaki az egyfajta fasizmus. Mintha a művészet nem minden esetben az életükről szólna. És mivel számos dolog van, ami nem érdekel bennünket, hajlamosak vagyunk úgy csinálni, mintha az nem is lenne ott, pedig ott van a műben. Még ha valami nagyon intenzív, ugyanakkor minimál dolgot csinálsz is, például egy egyszerű hangot, ami nagyon is komplex tud lenni…habár megmerevíteni valamit, felfeszíteni egy rácsra az számomra nem túl szimpatikus hozzáállás. A Pan Sonic például nekem éppen a határon van, mert igazán fizikai élmény őket élőben hallani, és vannak igazán emocionális pillanataik, ugyanakkor sokszor nagyon kiszámítottak... Nem hinném, hogy paranoid vagyok, amikor azt mondom, hogy németként különösen zavar, ha merev/formákat, gépi ütemeket használ valaki, mint a teljesen minimalizált és konceptualizált művészet és képzőművészet, ami megmondja, hogy melyik frekvenciát kell használnod, és hogy mi mihez jó. Ebben az esetben nincs benne semmi szórakozás, mozgalmasság, habár lehet, hogy kellemes hallani ilyesmit valami jó berendezésen. De hát ehhez betehetünk egy lemezt is, amiből aztán gyakran egy installációt készítenek, elhelyezik egy kiállítási térben. Számomra ez nagyon ezoterikus valami, amit ki nem állhatok.

De miért beszélsz erről úgy, mintha ez valami veszélyes dolog lenne? Vagy legalább is úgy tekintesz rá, mint ami veszélyeztetne valamit, ami számodra fontos a zenében.

JSW: Csupán azt gondolom, hogy leszűkíti a lehetőségeket. Komolyan azt gondolom, hogy elveszi a teret, figyelmet más, fontosabb dolgok elől. Annyi mindent lehetne csinálni, s ezek pedig visszatartanak. Nem, nem vagyok reakcionista, de tényleg nem szeretem azt a fajta hozzáállást, ahol csak azt halljuk: nem ez már túl sok, vegyünk vissza, tartsuk meg a tiszta hangzást, hogy világosan "lássuk", halljuk. Egyszerűen nem szeretem ezt, és ezekről beszélve kapcsolatot látok egy sor olyan dologgal, amit valóban veszélyesnek látok. Például a meglehetősen furcsa tiszta nemzetek koncepcióját, azt a fajta tisztaságot, ahol a művészetek, a reklámstratégiák, az építészet, az életstílus és a divat egységesülése egy nagyon tiszta világot fog eredményezni, ahol mindenki tudja, mire van szüksége, ahol egy tiszta környezet születik, ahol megszabadulnak minden nem kívánatos szeméttől.

És ha összehasonlítod a képzőművészettel, ahol szintén vannak rendkívül letisztult műveket alkotó művészek, akik annyira másfélét alkotnak. Például monokróm képeket csak tónusokat, mint mondjuk Rothko.

JSW: Nem, számomra Rothko inkább gitár, mondjuk My Bloody Valentine, de határozottan nem Carsten Nicolai, ő olyan mintha boltban vásárolt festékkel tökéletes zöldet vagy pirosat festene, négyzeteket vagy köröket. És én ki nem állhatom ezeket a négyzeteket, köröket. Azt gondolom, hogy ezen már túl vagyunk, annyi minden mást kellene csinálnunk.

Meglep, hogy nem vagy toleránsabb mondhatnád, hogy nem érdekel, ám e helyett te vehemensen támadó vagy.

JSW: Nem, én nem konkrét figurákról beszélek, akiket megvetek, mint mondjuk Carsten Nicolai. Nem ismerem őt, és lehet, hogy egy jó ember, és azt sem mondom, hogy szar, amit csinál. De látok egy vonalat, amelyik próbál egy bizonyos irányba haladni művészileg, és látok bizonyos kapcsolatot a művészet és a politika közt, és látom a struktúrák közti kapcsolatot, ahogyan ezek az információval bánnak, hogyan terjeszted és strukturálod, rendezed a dolgokat.

Nem tudjuk most megkérdezni ezeket az embereket, hogy mi számukra a zene, de azért kíváncsi vagyok, hogy számodra mi lenne?

JSW: Számomra a zene olyan dolog, amibe sok mindent bele lehet helyezni. A zene a lehetőségek sokféleségét reprezentálja. Például, hogy hogyan használod az információt, az egy kép arról, ahogyan a dolgokat felfogom. Annak a rekonstrukciója, ahogyan a világot látom. Egy igazán komplex valami, amit újra és újra fel lehet építeni, ami egyszerre sok mindent tartalmaz. Játékosságot, a zene fizikai élményét, amint a hangfrekvenciák a testedet érik, ahogy azt az agyadban leképezed. Segít megérteni egy sor dolgot, eszmélethez segít, ugyanakkor élvezetes is, felhívja magára a figyelmet. Azt hiszem, ugyanezeket a hatásokat el lehet érni bármilyen más művészettel is, de engem a zene ejtett rabul. Nem gondolom, hogy annyira fontos lenne, hogy zenéről beszélek. Nem különbözik ez mástól annyira. Lehet, hogy kicsit absztrakt, amivel én foglalkozni szeretek, de a képek nekem túl megkötöttek és nincsen írói vénám. Vannak olyan szerzők, akinek a művei teljesen szíven ütnek, de én magam nem tudnék ilyeneket írni. De a zenében érzek a magam számára annyi teret, hogy még azt is érzem, hogy igazándiból nem versenyzek senkivel, a lehetőségek határtalanok számomra. A zene egy nagyon szabad dolog. És amikor fogalmilag, szavakkal szeretnéd megérteni, beszélni róla, akkor számos referencia pont használható, politikai, gazdasági, hogy hogyan terjeszted a zenédet, hogy határozod meg magad, mint zenész. Hogyan viszonyulsz a popkultúrához, ami tejesen körülfog mindent. Mivel vagy az akadémikusan klasszikusnak értelmezettekhez tartozónak érzed magad, vagy a pophoz. Mindezekkel a klisékkel foglalkoznod kell.

Akkor mi számodra a popzene?

JSW: Hajlok afelé, hogy a be nem vett, akadémikus zenéhez nem tartozó zenék összességét popnak tekintsem. Mindent, amit általában nem tekintenek a magas művészethez tartozónak, ami nem annak örököse, mert egyéni vagy autodidaktikus. És ha ezt elfogadjuk, akkor már a popkultúra birodalmában vagyunk. Létezik egyfajta nézet, hogy mindannyian igeneljük a popkultúrát, amit mondjuk a MTV népszerűsít. Ami megmondja, hogyan éld az életed. Ez a Coca Cola popkultúrája, amíg a tévé képernyőjén azt látod, hogy Afganisztán még sivatagosabbá bombázzák. A pop azzal hiteget, hogy egy világ létezik, de mi igazándiból csak a felszínt látjuk, azt nem, hogy mi van mögötte. És nekem ezzel természetesen problémám van. Mondhatnám, hogy a bőröm van a legmélyebb kapcsolatban a külvilággal, hiszen ott kezdődök én, de ez az én egyéni felületem, ez nem pop. És nem szeretem a pop militáns jellegét, ami szerint abba mindenki tökéletesen megtalálja magát és a helyét, stílusát és életformáját. Ez csak akkor megy, ha nem akarsz a mélyére menni a dolgoknak, ha nincsenek kérdéseid. Ezek a dolgok könnyen adják magukat, hozzáférhetők, megvásárolhatóak, használhatóak és eldobhatóak. Egy a lényeg, hogy amit eldobsz, az ne szenvedjen. Ez a pop elmélete. Úgy gondolom, hogy valamit fogyasztani és aztán eldobni, az azt jelenti, hogy szemetet termelsz. De a történelemtől nem szabadulhatsz meg. Azt gondolom, hogy nem lenne szabad úgy fogyasztani, hogy azt mondjuk magunkban, ez jó lesz erre vagy arra a célra. Csak szeretnél jól élni, jókat enni, de hogy mi történik a világban, Európán kívül, hányan halnak meg aidsben Afrikában, az nem érdekes, úgysem tudsz ellene tenni. Úgy vélem, hogy a dolgok különböző szinteken, de összefonódnak. A pop számomra a felület.

Azt mondod, hogy a pop militáns, csakúgy ahogyan a világ maga is militáns, amiből könnyek és keserűség születik. És ez ellen tenni kell, furcsa mód harcolni kell. Neked is, mint zenésznek, ez több helyen olvasható a veletek készült interjúkban. De nem gondolod, hogy a pop jelesei, akik - ha jól értem - véleményed szerint a rendszer tagja, tudnak ez ellen tenni, azért, hogy jobb legyen a világ? Sokkal többet tudnak tenni, mint ti, akik kevéssé vagytok ismertek.

JSW: Először is azt gondolom, hogy ez egy jó dolog, hogy segítségükkel ez a közbeszéd tárgya lesz. És az sem érdekel, ha ezt Bono Vox saját magáért csinálja, mert a hatás, amit elér, az sokkal fontosabb. De ezzel együtt a zenéje számomra idegesítő. Okozhat kellemetlen pillanatokat a politikusoknak, de nem hinném, hogy ő személyesen hatással lenne közvetlenül a dolgokra. Mindenesetre azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a demokráciában akkor is tehetsz valami jót, ha a nagyok közé tartozol. De nem vagyok benne biztos, hogy ez igaz, és nem hiszem, hogy a popkultúra csillogása jó irányban képes megváltoztatni a dolgokat. És újra, számomra ez egy popjelenség, mármint az, hogy lehetsz forradalmi, viselkedhetsz szélsőségesen. Mondhatod, hogy engedjük el a harmadik világ tartozásait. De a tapasztalat azt mutatja, hogy ez nem igazán változtat meg semmit közvetlenül, ugyanakkor néhány U2 rajongóra hatással lehetett. Tetszett, hogy a Radiohead a honlapján és a lemezében felszólalt az globalizmus ellen, csakúgy, mint Gore és Bush ellen, ami eléggé szokatlan dolog. És volt egy kellemetlen képregényük Blairről is. Ez is valami olyasmi, ami figyelemfelkeltő. Az igazi probléma az az, hogy a nélkül beszélünk problémákról, hogy a valódi okokat bemutatnánk. Az igazi probléma a popkultúrával az az, hogy az emberek távolságtartóak lettek, elszigetelődtek a valóságtól.

Mit gondolsz azokról a művészekről, akik ugyan nem részesei a popnak, de elefántcsonttornyaikba visszavonulva, csak a hanggal, frekvenciákkal bíbelődnek és nem foglalkoznak azzal, hogy mi történik a körülöttük. Akik azt mondják, hogy ez az, ami engem érdekel. Ki vonhatja valaki magát a világból? Számodra lehet jó ember az, aki így tesz? Ez már csak azért is érdekes, mert azért inkább ez jellemző a mai elektronikus szcénára is. Lehet, hogy privátim beszélnek erről vagy arról, van véleményük, de ennek nem adnak hangot a médiában. A zenével végül is ti sem tehetitek meg, hiszen kevéssé jellemző rátok, hogy szöveg lenne a lemezeiteken. A műveitek némák, és ezért kell beszélnetek politikáról és egyebekről, akkor, amikor interjút adtok.

JSW: Én méltányolom, hogy valaki kivonja magát a körülötte lévő világból, mert az azt jelenti, hogy annak szenteli magát, amivel foglalkozik, legyen az zene, építészet vagy bármi más. Ők azok, akiket a társadalom kevéssé tud kontrollálni, akiknek szigorú életstílusuk van, akiket valamiféleképpen az úgynevezett őrültek közé sorolunk. Ők az irányíthatatlan erőt képviselik. És a zenéjük éppen ezért nagyon is élvezetes lehet. De hogyan vonhatná már ki magát bárki is a körülötte lévő világból? Annak mégiscsak részese, hatnak rá dolgok, például az eszközök, a szoftverek, amikkel például a zenét készítik. Szeretem Markus Popp kezelői felülettel kapcsolatos elgondolásait, ami szerint ne beszéljünk zenéről, mert a zene az agyadban történik, az valami személyes dolog, és olyan pontra jutnák, ami már dogmatikus lenne. Hagyjuk a zenét úgy, ahogy van és beszéljünk a körülményekről, ami a zenét körülveszi, és emiatt hozta ő be a kezelői felület problematikáját. Mi a hangszer? Hogyan tudok zenét létrehozni? Mennyire komplex az, amit felfogsz? Vagy, amit Matthew Herbert mond: ne vegyünk hangmintát mások zenéjéből, lássuk be, hogy milyen gazdag lehetőségeink vannak, és hogy mindenki létre tudja hozni a saját hangjait. Vagy ha MOM-ot veszem, akkor a zenénk szerintem annak a tervrajza, amilyennek a társadalomnak lennie kellene, ami különböző szinteken működik és mindig interferál. És nincs hang, ami csak önmagában állna, a hangoknak van hátterük, egy másik referencia, egy basszus egy frekvencia, vagy egy eltorzult basszus, ami magasba vált, egy hangmoduláció, és összességében egy hangkonstrukcióval állsz szemben, mint egy organizmus, ahol fogalmad sincs, hogy mi az eredeti tiszta frekvencia. Minden alkalommal, amikor hallod, valami újként jelenik meg, ami serkenti a figyelmed, ez a zene nagy potenciálja.

Nem gondolod, hogy nem tesz jót nektek, hogy ennyi ennyit foglalkoztok a körülöttetek lévő világgal, azzal, ami a zenét körülveszi? Hogy ennyire keveritek a kettőt.

JSW: A szabad emberi lény lényege, hogy képes az önmeghatározásra, arra hogy meghatározza magát, hogy milyen szeretne lenni, mivé szeretne válni. Amikor alkotsz egy elképzelést arról, hogy ki vagy te. Megfigyeled és viszonyítod magad másokhoz. És azt gondolom, hogy ez az, amire a zene szépen reflektál. Hivatkozási pont arra, ahogyan az információval bánunk. Erről szeretnék beszélni nem arról, hogy szeretem-e a Mouse On Marst? Mert akkor azt kellene mondanom, hogy van, amikor igen, és van, amikor ki nem állhatom. De mit tehetnék, ez az a zene, amit én csinálok. Inkább beszélek arról, hogy hogyan fogom fel a zenét. Miért érdekel ez vagy az. És azt gondolom, hogy a hivatkozási-hálózatról van szó, aminek kombinációból sokat tanulhatunk a feszültségől, a fontossági hierarchiáról, a ritmusról, ami mind reflektál a társadalomra, ránk, mint dinamikus emberi lényekre. Hiszen mi nem vagyunk szigorúan ezek vagy azok. Zenét csinálni az egyfajta fraktálszisztémát jelent. Amiben a kicsi reflektál a nagyra, és viszont.

Te nem úgy látod, hogy a zene mindenek előtt emóciókat kellene, hogy okozzon?

JSW: Miért nem gondolatokat?

Az meglehetősen nehézkes, nem? Meglehetősen lehetetlen vállalkozás, akkor amikor a zene nem fogalmakat leíró szavakkal operál. Te mondtad, hogy nem szereted a nagyon letisztult, homogén hangokból felépülő darabokat. De mit gondolsz a zajról? Hiszen azt azért bizonyos referenciák (mondjuk egy kép) megadásával egy brutális hangzást sokan tudjak értelmezni az agresszió vagy a düh megjelenítőjeként, akként, ahogyan az alkotó a világgal kapcsolatban érez. És azt gondolom, hogy egy ilyen hangzással bíró zenész sikeresebben kommunikálja az érzéseit, mint ti, akik inkább fogalmi szinten szeretnétek valamit átadni, érthetővé tenni.

JSW: De én számos olyan írással találkoztam, amit a mi zenénkről írtak, ami mégiscsak közel volt ahhoz, ami bennünket igazándiból foglalkoztat. És mi nem beszéltünk ezekkel az emberekkel, ők csupán meghallgatták a lemezünket, és ilyen vagy olyan gondolataik támadtak. Számos ilyen emailt kapunk már.

Persze én nem azt mondom, hogy nem lehet asszociálni erre vagy arra a zenétekkel kapcsolatban, és hogy néhány ezek közül nem egyezik azzal, ami a ti fejetekben van.

JSW: A megfelelő példa az, hogy van egy felület, és ez a felület elmondja, hogy mi ő valójában. Azt mondod, hogy ez zaj, breakbeat vagy bármi más, felismerhető. És én azt gondolom, hogy a MOM "a nem tudod minek" a szinonimája, lehet, hogy ez, lehet, hogy az, hívhatod akár eklektikusnak. Van benne valami több, lehet, hogy emocionális, vagy valami, aminek hihetetlen ereje van, ami nem működne, ha az emberek csak intellektuálisan próbálnák összerakni mint egy kirakós játékot. Mert akkor az kellene mondaniuk, hogy jé, itt van egy motívum a hatvanas évekből, egy breakbeat ott, egy másik referencia máshonnan. Szóval, ha a hozzáférkőzés ilyen komplikáltan, intellektuálisan történne, akkor igen nehezen jutnál a közelébe, nehezen tudnád meg, hogy mitől erőteljes és hatásos, mert mondjuk élőben ez egy pillanat műve. Amit tehetünk akkor, amikor alkotni akarunk valamit az az, hogy feltörjük a rendszert, és hozzáférhetővé tesszük azt, ami belül van, és az emberek majd eldöntik, hogy bele akarnak-e tekinteni vagy nem. Te nem kényszerítheted őket, de ajánlhatod, hogy hogyan nézzék. Szóval van, aki ezt elfogadja, van, akit ez nem érdekel, és azt gondolja, hogy háttérzenének jó lesz. Van, aki azt gondolja, hogy egy zajzene jó arra, hogy levezessem az agressziómat, mások pedig azt gondolják, hogy ez most cool és a divatbemutatójukra használják. És vannak, akik azt gondolják, hogy a MOM egyszerűen csak klassz, egy nagyon organikus elektronikus zene, és ezért sok lány szereti. Ki tudja? De ez engem nem érdekel, mindenki csinálja azt, amit akar, vagy úgy érzi, hogy csinálnia kell. Ami engem illet, én csak azt tudom elmondani, hogy én hogyan élem meg, hogy mi hajt engem, hogy mit akarok elérni, hogy a dolgok mögé szeretnék nézni. Itt van a te lábad és én. Ott rengeteg minden történik belül, de pontosan nem tudom, hogy mi. Egy struktúra, amiről sok mindent lehet gondolni. Én csupán fel akarom nyitni a világot, és nem akarok elszigetelődni attól, ami körülöttem van. És ez az, ahogyan magamról tanulok, és nem gondolom, hogy magunkba kellene fordulnunk, meditálnunk kellene, és ha megtaláljuk magunkat, akkor valami jobb helyre jutunk. Ez valami nagyon problematikus new age hozzáállás lenne. Kommunikációról van szó, hiszen mi referenciák teremtményei vagyunk. Ha úgy nevelsz fel egy gyereket, hogy nem beszélsz hozzá, akkor meghal, mert beszélni, kommunikálni akarunk. És ha olyan zenét csinálsz, aminek csupán egyetlen szigorú elgondolása van, az ugyan hat néhány alkalommal néhány emberre, de aztán eltűnik, mert már el is mondta, amit akart. Én jobban szeretem az olyan dolgokat, amikben folyamatos fejlődés van, amik alakítják magukat, olyan aspektusokat hoznak be, amik nem voltak benne az elképzeléseidben, amire tudatosan nem gondoltál. Ezek még fontosabbak lesznek. Én az olyan zenét szeretem, ami nem csupán egy dolgot ajánl, ami komplex és több mint egyetlen dolog. A zene, számomra, mindig több, mint egy valami. És nagyon kiakadok, amikor valaki azt mondja, nem, nem ez erről szól. Nem szeretem, ha egy politikus azt mondja, hogy te a demokratikus társadalmunk egyik tagja vagy, vásárolhatsz vagy nem vásárolhatsz. Nem szeretem ez a dolgok ilyen bináris meghatározását.

Számomra ti élőben sokkal szórakoztatóbbak vagytok, mint lemezen. Nem probléma számotokra, hogy ha valójában azt gondoljátok, hogy van egy komoly kapcsolat a zenétek és a társadalmi jelenségek között, vagyis azt modellezi valahogyan, és arról, akartok komolyan beszélni, amikor is azt mondjátok, hogy valami itt nem jól működik, miközben szórakoztatjátok a közönséget, és ezzel talán elveszik az üzenet.

JSW: Ó, nem. Élőben játszani az inkább azonnaliság, egy nagy kihívás. Máshogyan is reagálom le azt, ami történik, és legalább annyira tudatos, mint konceptuális, emocionális, intuitív. Nem tudok azzal felmenni a színpadra, hogy ami ott elhangzik az hallgatható heteken keresztül. Egy órád van. Egy olyan helyzetbe kerülsz, ami nem mindennapi, és ezt úgy is kezeljük. Kialakítottunk magukban egyfajta képet arról, hogy mi egy együttes vagyunk, ahol egy harmadik taggal, egy dobossal egészülünk ki, és belevisszük azt, amit mi egy együttesről gondolunk. Ha duóként játszunk, akkor az még gyorsabb, mert nagyon jól ismerjük egymást, így intuitív sokszor valamennyire improvizációs, több ritmussal és technós elemekkel, ami része a mi életünknek, kultúránknak, szocializációnknak. Nem látok problémát. Hiszen a CD-t haza viheted, ami úgy készült, hogy még akkor is sok újat adhat, ha sokszor meghallgattad, és nem egy koncert, amit csak egyszer és ott történik. A CD az törékenyebb, absztrakt, mert rólad és a CD-ről van szó, több minden múlik azon, hogy mi van a te fejedben, és biztos vagyok benne, hogy nem nézegeted a cdjátszódat és nem kiabálsz. Élőben a színpadra és rád tekintenek, ami egyfajta hierarchia, amit én legalábbis szeretnék megtörni, de persze nem csak ellene, hanem ennek keretében is dolgozunk. Ha van egy kis mozgás az jó, és hat ránk a közönség is, olyan ez mint a boxolók mozgása. A koncertjeinkről jönnek visszajelzések és jó volt olvasni a megjegyzéseket, akár arról szóltak, hogy elmentem, mert nem igazán kapott el a dolog, mások pedig azt írták, hogy nem bírtak leállni, hogy feltöltődtek energiával. Olyan is volt, aki azt érezte, hogy megmenti a világot, nagyon jó estéje volt. Jó, ha találkozhatsz ilyen visszajelzésekkel, hogy társítani tudod azzal, ami téged hajt, az intenzitással, ahogyan dolgozol. Ez engem boldoggá tesz, mert nem akarom kizárni azt, hogy akarok valamit. Van üzenetem, és meg szeretném ezt mutatni.

Mi a véleményed a Niun Niggung borítójáról szeptember 11-e után?

JSW: Természetes, egy zenész nem csupán a zenével konfrontálódik. Igazándiból egy millenniumi lemeznek szántuk, úgy, hogy ne legyen túl patetikus, ami ott van az a sokszínűség és feszültség, ami körül vesz, ahol ettől a feszültségtől meg kellene szabadulni valamikor. És ez azért érdekes, mert nem csupán egy horror-forgatókönyv képzelhető el, ahogyan az a borítón látható. Két kiadása van a lemeznek, az egyik 1999-ben jelent meg Európában, ezen a majom van, amelyik átlibben a civilizáción, és a második az amerikai és japán kiadás, amelyik inkább a társadalom szervezettségére, strukturáltságára utal a szimbólumaival. A niun az újra próbál utalni, míg a niggung a zsidó zenében a melankolikus melódiát jelenti. Új perspektívát akartunk bemutatni, ami azért annyira nem új, mint amennyire látszik, és végeredményben nem annyira más, mint amennyire sokak véleménye szerint lennie kellene. És újra a pop kultúra, amiben mindannyian összeterelődünk, és jól fogjuk magunkat érezni, és van egy sor kosz és szemét, amit magunkkal cipelünk, amiről megfeledkezni látszunk, de benne van a szoftverünkben vagy hardverünkben. Művészként megengedhetjük magunknak, hogy ne kelljen benne lenni egy mindennapi mókuskerékben, hogy kívülállóként tekintsünk dolgokra. És ha nem történt volna meg az, ami szeptember 11-én történt, meggyőződésem, hogy akkor valami más tragikus történt volna. Az egész elvonja arról a figyelmet, amiről beszélni kellene, arról, hogy egy humanistább, nyitottabb, demokratikusabb világot kellene alkotni, ehelyett egy reakcionista és fasiszta megközelítés látható, ahol megmondják, hogyan szerveződjenek az emberek. Meg voltam győződve arról, hogy a jugoszláv háború, ami annyira közel volt mindannyiunkhoz, az csak a kezdet.

Egy, az abból az időből származó interjúban olyat is lehetett olvasni, hogy azon gondolkodtok, van-e értelme tovább a zenével foglalkozni.

JSW: Szeptember 11-e sokkal komplexebb, mert mindenki várta, számított rá, hogy történni fog valami. Annyi filmben láthatók voltak efféle támadások, sőt történtek is kísérletek. A támadás a legbiztonságosabb és legőrültebb ország szívében történt. Ott, ahol, ha egy bogarat látnak, egyből előkapják a sprét és megölik. Ahol paranoidként viselkednek. Az antibiotikumok földjén. És éppen itt történt ez a hihetetlen dolog. Ez egy esemény művészileg, vallásilag, történeti szinten, tv show-k szintjén.

Úgy művészileg, ahogyan Stockhausen is nyilatkozott? Egyet tudsz vele érteni?

JSW: Igen, határozottan. De ő másként látta, ő egyfajta operaként látta, de én is azt gondolom, hogy nagy művészeti esemény. A valóságba hozta azt, amit számos filmből ismerünk, vagy a MOM borítóról. Die Hard és Swarzenegger jelenik meg benne. És ez egy hihetetlen teljesítmény, amit valakik elértek. És ami érdekes, hogy ezek a kamikazék az istenért haltak meg, ha elhisszük, hogy muszlimok tették. Lehet, hogy majd ötven év múlva kiderül. Lehet, hogy mégis az amerikaiak műve csak azért, hogy egy fasiszta rendet teremtsenek, és ha így lenne, akkor ügyesebbek, mint a nácik, akik valóban kreáltak ellenséget, azért, hogy létrejöhessen. És persze olyan ellenség kell, amelyik gyengébb és le lehet radírozni. Egy olyan hatalmas esemény, aminek semmi köze nincs a fogyasztói világunkhoz, a kapitalizmushoz, ahol olyan emberek tettéről van szó, akik készek voltak meghalni, olyasmiért, amit nem lehet pénzért megvenni. És ez új témát hozott be közbeszédbe, és sok remény számos embernek. Mert ahol csak jártam szeptember 11-e után, ahol rengeteg zenekar leállított a turnéját, mi nem, mert nem láttunk rá okot. Tudtuk, hogy nem fognak lelőni repülőket, kivéve talán az amerikaiakat. Tudtuk, hogy biztonságosan repülhetünk, és kényelmesen utaztunk, rengeteg hely volt. Voltunk Dél-Amerikában abban az időben és sokakkal beszéltünk, és mindenki meg volt győződve, hogy éppen itt volt az ideje, hogy Amerika megtapasztalja, hogy a hatalma nem végtelen. Sokakat jó érzéssel töltött el, hogy van valami, amit nem lehet pénzért megvenni, és aminek hihetetlen hatása lehet, pedig nem áll mögötte a tőzsde vagy egy nagy cég. Ezzel együtt nagyon is kritikusan tekintek a vallásokra, én semmiképpen nem tennék ilyet egy istenért, de sokaknak jó érzés azt látni, hogy van egy erő, ami felemelkedik a kapitalizmussal szemben. Ez sokaknak, sok művésznek is megkönnyebbülést jelentett.

Milyen értelemben? Hogy többről van szó, mint a tőzsdéről?

JSW: Igen, hogy többről, mint a pénz, olyasmiről, amit nem lehet megvásárolni. Beszélsz emberekkel, akik nem tudják, hogy mi következhet, mi lehetséges, hogy a rendszer nem annyira rögzült, mint gondoltuk. De lehet, hogy most már az lesz és ez volt az utolsó próbálkozás. Lehet, hogy ez csupán néhány nonkonform terrorista tette és többet már nem tudnak ilyet végrehajtani. A világ változik, és új problémák születnek. Nem gondolom, hogy itt a világ vége, mindig van esély, hogy a dolgok megváltozzanak. De nagyon úgy érzem magam, mint a nyolcvanas években, amikor az atomháborútól tartottunk.

Mit gondolsz mi a művészet szerepe az életben?

JSW: Hogy felszabadítsa az emberek gondolkodást, hogy lehetővé tegye azt, hogy nyitott szemekkel és kíváncsian tekintsenek a világra. Sokáig nem szerettem a szót, magát. A művészet tudatosítani képes, hogy a dolgok máshogyan is összerakhatók, ami olyan szituációt teremt, amiben ezek működnek is. Figyelmet teremt, feszültséget olyan helyzetekben, amikről azt gondoltad, hogy tiszta és világos volt. Olyan helyekről bukkan elő, ahonnan nem is számítasz rá. Nem hiszek a magasművészetben. A művészet inventív, olyan, amit nem látsz előre, nem tudod, hogy az fog történni. A mai világban a művészet nagyon pénzközpontú. Arról szól, hogy ki kinek a barátja. Azt hiszem, ez egy nagyon elkurvult üzlet. Ezzel szemben hiszek abban, hogy a művészet gazdagítja az életet. Felnyit struktúrákat, amit aztán a közönség képes olvasni.