A kelet-európai zenére koncentráló, változatos zenei műfajokat és előadókat bemutató bécsi Ex Eu fesztivál két szerbiai fellépőjével Svetlana Spajic-csal és Rózsa Róberttel 2001 május 22-i koncertjük után beszélgettünk.

Mióta ismeritek egymást?

Svetlana Pajic: Hát ez elég különös, ugyanis a belgrádi osztrák követségen találkoztunk először pár nappal ezelőtt, amikor mindannyian vízumért folyamodtunk. Ez azért is érdekes, mert a fesztivál a Kiterjesztett Európa címet kapta, miközben nekünk meg annyi kellett vesződnünk, hogy eljussunk ide. Szóval így találkoztunk és egy fantasztikus napot töltöttünk együtt a vonaton idefelé. A fiúk felkértek, hogy egy szám erejéig lépjünk fel közösen. Készülni nem készültünk - azt hiszem elegendő is ennyi ismeretség - de kár is lett volna, mert a walkman, amiből be akartam játszani az énekemet elromlott.

Ez azt jelenti, hogy egymás zenéjét sem ismertétek?

Rózsa Róbert: Mi tudtuk, hogy ő énekel és hallottuk is már, de ő nem ismert minket.

SP: Viszont most kölcsönösen megajándékoztuk egymást egy-egy lemezzel, szóval nagyjából 10 napja hallottam őket először felvételről.

Azért kérdezem, hogy mennyire ismeritek egymás zenéjét, mert azt szeretném, ha kommentálnátok egymás ma esti produkcióját.

SP: Kezdeném én. Az első benyomásom az volt, hogy mennyire különbözőek vagyunk, de igazából, amennyire én látom, ugyanaz, vagyis az akadémizmus dekonstrukciója az, amit csinálunk. Mindannyian természetességgel tesszük, amit teszünk, ellene vagyunk a szabályoknak. Nekem ez az alapkiindulás, és ezért szeretem őket. Legalább is nekem ez a véleményem, hogy van valami közös bennünk. Ami Gordan zenéjét illeti...

Érdekes, hogy felhasználta a hangodat!

SP: Igen, ez meglepett és élveztem, főleg az első darabot. Zöld utat adtam neki, mondtam, ha akarja felhasználhatja, ez nekem nem probléma. Nem kell, hogy határok legyenek, nincs is vele problémám. És akkor halljuk a fiúkat.

RR: Nekem nagyon tetszett, amit Svetlana csinált, szeretem azt, ami természetes és tradicionális. Ami Gordan zenéjét illeti, azt nem annyira ismerem, tetszett és érdekes is volt abból a szempontból, hogy ez a mai este három különleges és különböző zenét mutatott, olyanok, amik teljesen más gyökerű és hangzású zenét hallhatott a közönség. Ez szerintem nem csak nekünk volt izgalmas, hanem a közönségnek is. Én élveztem a zenélést itt, habár te azt mondtad, hogy nem volt elég hangos, fönn a színpadon viszont rendben volt.

Amikor azt mondod, hogy szereted, ahogyan Svetlana énekel és ismered is a dalokat, ez azt is jelenti, hogy ez egy közös zenei nyelv Szerbiában? Általában ismerik az emberek? Ez ellentmondana annak, amit te mondatál az akadémikus zenével való szemben állásról.

SP: Ez az én véleményem. Azt gondolom, hogy mindannyian egyéniségek vagyunk. A zenei kifejezési módunk is az, vagyis szemben áll akadémiai szabályokkal. Én szeretem, ha valaki rendelkezik saját attitűddel. És az hiszem, az ilyen emberek könnyen megértik egymást.

Mi a zenei programotok, ha van ilyen?

SP: Először is, amikor te zenéről beszélsz én nem is biztos, hogy azt zeneként ismerem fel. Ez nekem semmit nem jelent. Az embereknek a Balkánon, mondjuk egy faluban, ha azt mondod, zene, nem jelent semmit. Számukra ez csak éneklés és hangszeres játék, önkifejezés. Maga a kifejezés, hogy zene távol áll tőlük. Az az elgondolás, hogy annyi különféle balkáni dalt énekelek, segít nekem felismerni saját népemet, segít jobban énekelni és segít, hogy jobban megértsem a többi balkáni népet. Ugyanis azt látom, és ez abszurd, hogy az ottani népek nem ismerik egymást, és ez szörnyű, mert szomszédok vagyunk. Szóval személyesen nekem ez sokat segít abban, hogy megismerjem a görögöket, bolgárokat. Amikor éneklem a dalaikat, egyszerűen érzem őket.

Létezik egyfajta testvériség köztetek anélkül, hogy igazán ismernétek egymást?

SP: Igen, a Balkánon élni az egyfajta testvériség is. És persze nagyon szeretem a magyar zenét, de vannak problémáim a kiejtéssel. Szeretem Sebestyén Márta néhány felvételét. Érdekes, mert Európának ezen a részén az ember 20-30 kilométerenként egy másik, új idiómával találkozik és ezek megismeréséhez 10-15 élet lenne szükséges. Hallhattad, hogy énekeltem különböző népek dalait, érdekel, hogy hogyan gondolkodnak a különféle néped hangokban. Engem ez nyűgöz le. Élvezem a különböző énekhangokat, de gondolkozom, azon is hogy a Blank Disc néhány zenei elgondolását is megfontolom. (nevet) Felnyitották a szememet, vagyis hogy többet is tehetek.

Igen, ez eléggé látványos volt ma este. Amíg téged hallgattalak eléggé egyértelműnek tűnt, hogy az emberi hang mennyire fontos számodra. Aztán amikor csatlakoztál a Blank Dischez az utolsó számnál, akkor pedig azt láttam, hogy az elektronikus hang is ugyanúgy el tud bűvölni. Szerintem egyébként ez a közös zenélés volt az est csúcsa!

SP: Tényleg, ez nagyon lelkesítő. Köszönjük.

Ha jól értettem, walkmanről akartad bejátszani az énekedet, de az elromlott, és csak valami szaggatott hangot adott ki.

SP: Igen, az elemekkel volt valami probléma vagy valami ilyesmi.

Mindenesetre nagyszerű, fergeteges volt, tiszta improvizáció. Nem tudom tudjátok-e, van egy Coil album, aminek az a címe: Worship the Glitch (Fohász a technikai hibához), azt hiszem ez a hiba nagymértékben és jótékonyan hozzájárult a zenéhez.

SP: Ez számomra nagyon bátorítóan hangzik. Tényleg, lehet, hogy új színtér nyílik meg előttem.

És láttam, hogy te magad is élvezted.

SP: Igen.

Mi a ti zenei programotok, ha van ilyen? De lehet, hogy ilyen későn már nincs olyan az embernek.

RR: Ami minket érdekel az a különleges hangzás. Ami univerzális, vagy az ének, vagy bármelyik hangszer, amit használunk. Amit mi csinálunk az improvizált zene, úgyhogy nincs határ. Bármi lehet a zene, amit mi ketten gondolunk. Amit mi Svetlanával csináltunk az különleges, igazán improvizált zene volt, abban a pillanatban született. A lemezeink sem egyformák, mindegyik másmilyen. Arra törekszünk, hogy ne ismételjük önmagunkat. Amit ma játszottunk az nem hallható egyik lemezünkön sem. Mindig mást akarunk csinálni, nekünk is az az érdekes.

Ami a Blank Discet illeti azért gondolom fontosnak a zenei programot, mert míg Svetlanak van egy jó kiindulási alapja...

SP: Igen. (nevet)

...de mi lenne a tiétek?

RR: A hang az alap. Minket a hangzás a zene vibrációja érdekel. A hallgatónak bele kell tudnia merítkezni a zenébe. Minden számunknak van valami központi része, amit esetleg meg is beszéltünk, de ami aktuálisan felhangzik az mégis improvizált zene. Minden számban próbáltunk valami különleges dolgot művelni.

Amíg ők lehetnek határtalanok, te nem lehetsz az. Mennyire érzed, hogy meg van kötve a kezed a tradicionális dalformák miatt. Persze kevertél különböző dalokat, de mégis.

SP: Hogy mi a határ? Hát nincs határ, mert számos dal van még. Eddig tudok nagyjából ötszáz balkáni dalt. A tradicionális zene struktúrája és logikája teljesen különbözik attól, amit mondjuk zeneiskolában tanul az ember. Egyszerűen nem működik azon a módon. Szóval nincs határ. És persze improvizálhatok és létrehozhatom saját dalaimat. És ami azt illeti a régi dalokról is nehéz megmondani, hogy tradicionálisak vagy sem. Valaki valamikor létrehozta őket, de most minek tekintsük azt, ami számos előadó interpretációjában ismerünk. Fogalmunk sincs hogyan alakult, jött létre igazából. A tradíciót én egy aktív és élő dolognak látom. A tradíció az alkotás pillanata, nem olyasmi, ami csupán a múlthoz kötődik. Nem egyáltalán nem olyan, ami múzeumba való. Szóval nem látok határt, az egyetlen korlát az én rövid életem. Szeretnék még sokat élni és sok dalt énekelni. Habár a nyelv az valóban korlát. Például nagyon szeretem a grúz dalokat, de nem tudom énekelni őket, mert nem ismerem a nyelvet, ugyanez a helyzet a magyarral.

De ma nem hallottunk improvizációt tőled!

SP: Talán az albán és macedón altató, valamint az utolsó dorombos dal az az volt. Sokféle zenét hallgatok. Szeretem Diamand Galas néhány dolgát, és aki a legnagyobb példaképem és nagy hatással volt rám az Demetrio Stratos. Egyébként sokat improvizálok otthon. Úgy érzem, nem vagyok még elég felkészült arra, hogy színpadra is lépjek, de azt hiszem, eljön majd annak is az ideje.