Mindegyik méltató idézet a kilencvenes évek közepén született, és majd' mindegyikben egy bizonyos Scannerről lehet olvasni. Ezek voltak azok az évek, amikor Angliában ez a név - meglehetősen szokatlan módon egy kísérleti elektronikával foglalkozó projekttől - a napilapokon, a televíziós és rádiós műsorokon keresztül kapott általános ismertséget. A Scanner, mely mögött a brit Robin Rimbaud áll, szinte csak ez után a médiafelfordulás után kapott figyelmet a szakmától. Művésznevét Rimbaud attól a berendezéstől kölcsönözte, ami őt ily módon ismerté és hírhedté tette, és mint a fentiekből kitűnik, nem is csak mint zenész, hanem mint „média-terrorista”. De miről is van szó?

Robin Rimbaud, aki egyetemi évei alatt irodalmat hallgatott, már a nyolcvanas évek közepe óta, akkor még walkmannel, készített úgynevezett környezeti felvételeket, melyeket azóta is gyűjt, rendszerez, és témák szerint csoportosít. Biográfja szerint az első munkája annak a Derek Jarmannak egyik filmjéhez kötődik (Anglia alkonya), akivel először a londoni Kortárs Művészeti Központban (ICA) találkozott. Rimbaud azóta már az ICA látogatójából előadóvá, diákból tanárrá, pályázóból zsűritaggá, tévénézőből médiaszemélyiség lett. Művei díjat nyertek a linzi Ars Electronica-n és a Trace Electropoetry-n.

Rimbaud, annak ellenére, hogy már a 1980-as évek közepe óta foglalkozik zenével, csak a kilencvenes években kezdett lemezeket megjelentetni. Ekkor már a walkman mellett, egy scanner nevű berendezést is használt olyan környezeti hangok befogására, amik egyszerű mikrofonnal nem foghatók be. Ezek a hangok pedig, az éterben mindenütt jelenlévő rádiótelefon-beszélgetések. Rimbaud korai lemezein (Mass Observation, Spore) ezeknek a befogott és rögzített beszélgetéséknek részleteit vegyíti áramló, ambientes hangokkal, acides techno ritmusokkal és környezeti zajokkal.

A scanner - amelyet Rimbaud a kezében tartva, mint egy puskamikrofont, az utcán sétálva használ - egy mérföldön belüli hívásokra képes ráhangolódni és felfedni egy, az éppen akkor a fejünk fölött nyüzsgő világot. A berendezés behatol abba a személyes szférába, ahol a drogüzlettől a szerelmes hívásokon keresztül, a leghétköznapibb beszélgetésekig minden megtalálható. „Szeretem ezeknek a hangoknak az esetlegességét... Van egy szinte mágikus minőségük. Olyan, mintha szellemeket hallanánk.” „Ezek között a felvételek között számos olyan van, amelyik csupán emberi hangokat tartalmaz” - utal Rimbaud a korábbi környezeti felvételeire. „Mindig is érdekelt a kommunikáció, és az, ahogyan az emberek egymással kapcsolatba lépnek. A scanner lehetővé tette, hogy egyenesen ráhangolódjak privát életekre, és az ő nyelvükre.... egyből megláttam az ezek felhasználásában rejlő művészi potenciált. Az én munkám részben arról szól, hogy veszem a technikát és megkeresem annak egy alternatív használatát.”

Ennyiből talán már világos, hogy miért keltett olyan nagy közfigyelmet Rimbaud munkája. Hiszen valami olyan dologra mutatott rá, ami a legtöbb ember számára eddig nem volt nyilvánvaló, vagyis hogy privát szférájuk nem is annyira privát. Talán kérdéses, hogy Scanner ugyanolyan talált anyagnak tekintheti-e azokat a beszélgetéseket, amiket felhasznál, mint bármelyik más környezeti felvételt. Mégpedig azért, mert azok mindenki által kódolható tartalommal, jelentéssel bírnak. A használt szövegek értelmezése azonban nem mindig olyan könnyű, és az érintettek soha sem beazonosíthatóak mások számára, hiszen Rimbaud gondosan ügyel arra, hogy név vagy telefonszám soha ne jelenjen meg. Gyakran előfordul, hogy a hallgató(zó) csak az egyik (telefonáló) felet hallja, és a fantáziájára van bízva, hogy értelmezze, felépítse a párbeszédet.

Ha a trainspotting nemzeti sport az angoloknál, akkor minden bizonnyal „scannelés” is az, vagy az lett, csak míg mások és a hatóságok ezt titokban, addig Rimbaud nem csupán nyíltan, de közszemlére bocsátva teszi. Természetesen, művei vitákat generáltak, és komoly támadások is érték, rámutatva munkáinak morális vonatkozásaira. Nyilvánvaló, hogy ennek köszönhető a munkáira irányuló szokatlan médiaérdeklődés is. Scanner azonban nem hagyja magát. „Bizonyíthatóan a legellentmondásosabb dolog a személyesség kérdése, de én úgy gondolom, hogy már nem létezik igazi privát szféra. Videokamerák követik minden mozdulatunkat az utcákon, a metróban, a buszon és az üzletekben. (Ne feledjük az állandó IRA támadástól fenyegetett Londonról van szó.) Mindannyian számtalan házi videofelvételen megjelenünk. A privát szférával, és az abba való behatolással kapcsolatos paradoxon az, ami engem érdekel. Fontos hangsúlyozni, hogy csupán olyan berendezést használok, ami bárki számára hozzáférhető, de mi más létezik még? Mihez férhetnek hozzá a hatóságok? Mennyire figyelnek bennünket tudtunk nélkül? Ez a Scanner politikai üzenete.”

Meglehetősen bizarr módon Rimbaud saját életében is volt egy epizód, amikor kegyetlenül szembesülnie kellett azzal, ahogyan a média betolakodik az ember életébe. Tizenévesen a tévéből tudta meg, hogy egy balesetben meghalt az apja. Ez a trauma olyan hatással volt rá, hogy az akkor tizenéves Rimbaud két évig nem beszélt senkihez. Mint ahogyan egy róla szóló Wire írásban találóan rámutatnak, talán nem véletlen, hogy éppen a média és az ember kapcsolata az, ami őt érdekli.

A lenyűgöző zeneiséggel és drámával rendelkező korai Scanner munkák nem csupán, mint művészeti alkotások (hanglemezek, fellépések), hanem egyben korunk népszerű kommunikációs technikájának, a mobil telefonnak, illetve az azon történő kommunikációnak is a beemelése a művészetbe, annak minden szociális vonatkozásával. Ettől vált annyira izgalmassá még azok számára is, akiktől igen távol állt volna az, hogy a mainstreamen kívüli elektronikával foglalkozzanak.

Scanner első lemezeit a kis és független Ash kiadó jelentette meg. Természetesen nem csupán a laikus közönség, hanem a szakma is felfigyelt Scannerre, aki ettől kezdve, Jim O'rourkehoz hasonló „csendestársként”, számtalan más művész lemezén közreműködött. A legtöbb esetben ezek ki sem derülnek, vagyis a Scanner név a lemezeken nem jelenik meg. Annyi biztos, hogy Rimbaud az utóbbi években, többek közt, dolgozott Laurie Andersonnal, Robert Hampsonnal, a Coillal, Pauline Oliverossal, Charlemagne Palestine-nel és DJ Spookyval is.

Hogy mi az, ami miatt keresik a vele való munkát, arra valószínűleg a fenti Stockhausen idézet a magyarázat, vagyis az, hogy nagyon jó érzéke van az atmoszférateremtéshez. Scanner a felvett és használt emberi hangokkal, mint érzelmekkel, emberi drámák és hétköznapi szépségek/csúfságok hordozóival „játszik”. Egy Scanner felvételen hallható „Good night, I love you”, amit egy idős asszony mond búcsúzóul a vonal másik végén lévő kedvesének, az olyan, amiben benne érezzük azt az asszony mögött lévő 40 évet, amit eljátszani lehetetlen. A munkáiban hallható telefonbeszélgetés-foszlányok nemcsak értelmezhető, jelentéssel bíró szövegekként jelennek meg, hanem érzelmi és hangulati töltésként is. Scanner kivételes érzékenységgel és az élet legapróbb epizódjával szemben tanúsított legnagyobb alázattal dolgozik ezekkel a „talált” részletekkel. Finom elektronikus zenéjével nem aláfesti ezeket a beszélgetéseket, hanem fordítva, azok termékenyítik meg zenéjét és kölcsönöznek valamit hangulatukból, és végül kettőjük harmonikus együttese eredményez egy különös atmoszférát.

Természetesen Rimbaud tisztában volt/van azzal, hogy nem folytathatja ezt a munkát a végtelenségig, hiszen az jórészt az újdonságnak köszönheti a felé forduló figyelmet. Ennek megfelelően lemezről lemezre tudatosan halványította a telefonbeszélgetések konkrétságát. Az első lemez (Scanner) szinte kizárólag a befogott párbeszédekre helyezte a hangsúlyt, a második (Scanner1) már több hang ellensúlyozza azokat, és a harmadik lemeztől (Mass Observation) már csak nyomokban lelhetők fel, és csupán egy-egy rétegét képezik a „táncos”, acides felvételeknek.

A belga Subrosa gondozásában egy sor élő felvétel őrzi ennek a korai időszaknak a friss és hatásos hangesszéit. Talán ezek az elő fellépések indították el végül azon az úton, amelyen mind a mai napig jár. Ugyanis a másik kitapintható változás művészetében a lemezeknek, mint legfőbb művészi produkciónak a háttérbe szorítása. Ettől az időtől fogva sokkal inkább a fellépéseire összpontosít.

Az utóbbi években Rimbaud érdeklődése egyébként is elmozdult a privát szférától a tágabb közösségi szférák felé. A személyes tértől a közösségi tér felé. Meghívás/megbízás alapján egy sor olyan munkát végzett, amik kívül esnek a szokásos zenei szintéren. Az utóbbi időben vezetett több egyetemi kurzust, filmekhez és balettekhez készített zenét, de hogy játékosságát nem veszítette el, azt bizonyítják a legújabb lemezének egyidejű bemutatói is:

1999-ben Scannernek egyazon napon hirdették meg koncertjét 16 európai és amerikai városban. Az ötletet egy Rimbaud-hasonmás adta, akibe véletlenül botlott az általa 1995 óta vezetett ICA-beli Electronic Lounge-on. Az az ember „Miamiban lakik, és rengetegen azt hitték, hogy ő én vagyok. Azonnal arra gondoltam, miért ne keresnék egy csomó hozzám hasonló embert, akik aztán játszanának néhány helyen helyettem.” Rimbaud mindegyik ál-Scannernek küldött egy-egy, az új lemezére épülő „élő” felvételt, s nekik nem kellett mást csinálniuk, csak azokat mixelni. „Az egész egy humoros avantgarde húzás kívánt lenni. A cél az volt, hogy a techno arctalanságát kihasználjuk valami mulatságos dologra. Az a tény, hogy senkinek sem esett le, hogy nem én vagyok, még viccesebbé teszi az egészet.” A fellépéseket méltató újsághírek követték, s úgy tűnik annak ellenére sem tűnt fel senkinek a turpisság, hogy az egyik ál-Scanner nyilvánvalóan nő volt.

Az egyik legutóbbi munkáját a londoni Artangel megbízásából készítette, Surface Noises címmel. A megbízás csupán annyi megkötéssel járt, hogy a várost és annak köztereit kellett felhasználni. Rimbaud kiválasztott két emblematikus helyszínt. A Big Bent, amelynek hangja majd az egész belvárost beteríti és - Scanner elképzelése szerint - a szabályozott ritmust testesíti meg, valamint a St. Paul katedrálist, ami a spiritualitást és a halk suttogó hangokat. A város térképére ráhelyezte a London Bridge Is Falling Down kottáját, és végigjárta mikrofonjával azokat a helyeket, ahová a hangjegyek estek. A fényképeket, amiket ezeken a pontokon készített, hanggá alakította egy Metasynth nevű programmal, és az eredményt vegyítette a hangfelvételekkel. Végül bérelt egy emeletes buszt, melyet felszerelt hangfalakkal és zenés busztúrákat szervezett a korábban bejárt úton. „Mindig élőben csináltam, hiszen nem lehetett tudni, hogy 30 perig vagy három óráig tart-e majd az út. Az első este egy karambol miatt elakadtunk egy mellékutcában és egy szeretkező pár az egyik házban nem vette észre, hogy egy emeletes busz parkol a házuk előtt, és 150 ember bámulja őket. Annyira filmszerű volt a helyzet, ahogyan, mint az aranyhalak, bámultunk ki a busz ablakán. Vidámak, szórakozatók voltak ezek a túrák, és ez nagyon fontos. Azt szerettem volna, ha az emberek élvezik, de ugye ott voltak az olyan hangok is, amiket például a busz oldalán elhelyezett tányérmikrofonok segítségével kaptam, a kinti, közlekedési- és motorzajok.”

Ez jellemző egyébként a lemezein hallható zenéjére is, melyek könnyen befogadható, nem igazán formabontó kompozíciók, mely kompozíciók azonban szokatlan, sokaknak kellemetlennek tűnő, vagy ilyennek elkönyvelt hangokból állnak össze.

Rimbaud 2000-ben többek közt megbízást kapott a londoni Természettudományi Múzeumtól, hogy dolgozzon ki egy hangprojektet az épület egyik frissen átadott szárnyához. Scanner tervei szerit a padlóba érzékelőket építenek, és ezek aktiválják majd a véletlenszerűen kiválasztott hanganyagot, melyek nem lesznek mások, mint azok a hangok, amelyeket hasonlóan az éterben úszó rádióhangokhoz, nemigen hallunk. Az emberi test hangjai: a véráramlás és a csontok, izületek hangjai, a számítógépek és erőművek belsejének hangjai. Ezen túl idén folytatja a soundpolaroid-nak elkeresztelt projektjét is, amelyek során városok elektronikus hangtérképeit készíti el, ezúttal Milanóét és Bordeaux-ét.